Amint elment, hazamentem. Felvettem egy pár latex kesztyűt, elővettem az ezüst merevlemezt, és bedugtam egy légmentesen záródó, biztonságos csatlakozóba, amit a pincémben rejtegettem.
Kevesebb mint egy órába telt megkerülni azt a kezdetleges titkosítást, aminek a telepítéséért Marcus valószínűleg egy sötét webes amatőrt fizetett. Amikor a fájlok betöltődtek, hideg veríték csapott ki a nyakamon. Nem csak hamis bankszámlakivonatok voltak. Marcus és Richard atomfegyverhez jutottak. A meghajtó rendkívül kifinomult, hamisított dokumentumokat tartalmazott, amelyek a személyes IP-címemet egy sor olyan offshore számlához kötötték, amelyek belföldi terrorizmust finanszíroznak, valamint titkosított kormányzati adatszivárgásokat is tartalmazott.
Már nem csak pszichiátriai osztályra akartak küldeni. Szövetségi árulás és nemzetközi pénzmosás vádjával állítottak fel. Ha a helyi rendőrség megtalálja ezt a meghajtót, és átadja a szövetségi hatóságoknak, életem végéig egy fekete börtönben fogok nyugodni.
Bármelyik átlagos civil azonnal értesítette volna a helyi rendőrséget. De ha ezt idő előtt teszik, Fionát csak betörésen kapják rajta, ami lehetővé teszi a kitervelőknek – Richardnak és Marcusnak –, hogy könnyen elhatárolódjanak.
Egy hibátlan szövetségi ügyet kellett felépítenem, amely egyszerre csapdába ejt minden érintettet ebben a bonyolult zsarolási rendszerben anélkül, hogy egyetlen jogi kiskaput is hagyna számukra.
Gondosan klónoztam a meghajtót, megőrizve a digitális ujjlenyomatokat és a készülék fizikai elhelyezésének pontos időbélyegzőit. A betöréséről készült videofájlokat biztonságosan átvittem a Hivatal szigorúan védett digitális bizonyítéktárolójába. Az íróasztalfiókjaimat szándékosan pontosan úgy hagytam, ahogyan sietősen átrendezte őket.
Az egyetlen járható út volt, hogy biztonságosan előcsalogassák a szálakat mozgató nagyobb halakat, ha hagytam, hogy valóban elhiggyék, sikeresen túljárnak az eszemen. Határozott lökésre volt szükségük ahhoz, hogy végre átlépjék a jogi határt a csendes elméleti összeesküvés-tervezéstől egy illegális, dokumentált támadás hivatalos végrehajtásáig.
Másnap azt a színlelt jelenetet csináltam egy kollégámmal, hogy nehéz dobozokat pakolunk egy bérelt teherautóba, és úgy teszünk, mintha a paranoiámból kiszabadulva cipelném az értékeimet. Valójában a kollégám az eredeti vagyonkezelői alap igazolásait vitte egy biztonságos trezorba külföldre, egy másik államba. A csapda készen állt. Most már csak várnom kellett, hogy a farkasok harapjanak.
3. fejezet: Az éjféli rajtaütés
Pontosan 72 órával később kitört a vihar. Szakmai bizonyossággal tudtam, hogy Marcus erőszakkal fogja felhasználni ezeket az elültetett álcadokumentumokat, hogy azonnal hivatalossá tegye ellenem felhozott hamis bűnügyi vádjait. Lelkesen utasítja majd a szüleimet, hogy hivatalosan is adjanak be egy kitalált bejelentést a hatóságoknak, pusztító jogi sztrájkot indítva a „közösség védelmének” álarca alatt az állítólagos bűneimtől.
Módszeresen főztem egy friss kanna erős feketekávét éjfélkor, szándékosan lekapcsolva minden villanyt csendes házamban. Türelmesen ültem nappalim teljes sötétségében, és üres tekintettel bámultam a bezárt, megerősített bejárati ajtót. Aktívan üdvözöltem a közelgő rendőrségi razziát. Az volt a végső taktikai ár, amit teljes mértékben hajlandó voltam megfizetni azért, hogy bezárjam magamba a bűntudatukat, és hagyni, hogy ideiglenesen megfosszák tőlem a fizikai szabadságot.
Hajnali 1:46-kor külvárosi utcám csendje erőszakosan megtört.
Nem udvarias kopogás volt. Egy nehéz acél faltörő kos fülsiketítő, szilánkokra törő csattanása rombolta el a bejárati ajtómat.
„Rendőrség! Házkutatási parancs! Mutasd meg a kezed! Csináld meg most!”
Fiona és a szüleim nem csak egy tippet adtak be. Azt állították, hogy fel vagyok fegyverezve, labilis állapotban vagyok, és túszt tartok fogva. Le is vertek.
Zseblámpák hasítottak át a sötétségen, elvakítva. Vörös lézerirányzékok táncoltak a mellkasomon. Fél tucat nehézfegyverzetű taktikai tiszt özönlött be a nappalimba, gépkarabélyokat felemelve. A parancsok kaotikus sikoltozása visszhangzott a falakról. Ha egyetlen rossz rándulást, egyetlen hirtelen pánikmozdulatot teszek, ólommal töltenek el. Pontosan ezért imádkozott a családom.
Ehelyett tökéletesen mozdulatlanul ültem a karosszékemben. Lassan felemeltem üres kezeimet, arcomon semmi félelem vagy meglepetés nem látszott. Az előttem lévő dohányzóasztalon ott volt a jogosítványom és a lakáskulcsaim másolata, taktikai lámpáik erős fényében.
– Pontosan négy percet késtél – mondtam nyugodtan, a hangom a kiabálás túlharsogásában remegett.
Az első tiszt megállt, láthatóan megdöbbentve hátborzongató nyugalmamtól. Előrelépett, megragadta a vállamat, és erőteljesen a földre rántott. A bilincs hideg acélja fájdalmasan belemart a csuklómba, ahogy a hátam mögött becsavarták.
Ahogy kivonszoltak a járdaszegélyhez, megláttam őket.
A szüleim az utca túloldalán álltak a rendőrségi szalag mögött. Eleanor úgy tett, mintha egy zsebkendőbe sírna, miközben Richard fogta, és diadalmas vigyorát leplezte. És ott volt Fiona, aki magasra tartotta az okostelefonját, a fényes gyűrűs fény megvilágította az arcát. Élőben közvetítette az egészet. Láttam a képernyőjén a villogó számolókat – több mint egymillió ember nézte, ahogy az „őrült, veszélyes nővért” végre elítélik.
– Nagyon sajnálom mindenkit – sírt Fiona a kamerába, hangja színlelt tragédiától csöpögött. – Megpróbáltunk segítséget kérni neki. Tényleg. De már túl messze van. Teljesen összetöri a szívem.
Nem ellenkeztem. Nem sikítottam. Egyenesen Fiona kamerájának lencséjébe néztem, és egy lassú, hátborzongató mosolyt villantottam, amitől egy pillanatra megtorpant. Hagytam, hogy a tisztek betuszkoljanak a páncélozott szállító furgon hátuljába. A nehéz fémajtók becsapódtak, és sötétségbe taszítottak. A csapda hivatalosan is bezárult, de nem vették észre, hogy ők rekedtek benne.
