Apa tizenegy évvel ezelőtt halt meg a Murray-tavon egy munkahelyi lelkigyakorlaton. Ez volt a történet. Mindig is ez volt a történet. Temetésünk volt. Zárt koporsóban, a „vízkár” miatt. Anya sírt. Nora sírt. Én sírtam. Vége a történetnek.

– Nem – mondtam automatikusan. – Nem.

Anya közelebb hajolt a kamerához. „Nora.”

– Le akarta leplezni őket – mondta Nora. – Ez van a tárlaton. Rájött, hogy a pénzt egy jótékonysági hálózaton keresztül irányították – menhelyeken, idősek otthonán, templomokon. Tisztának tűnt. De nem volt az. Nők tűntek el. Gyerekek tűntek el. Neveket, találkozókat, szállítmányokat, mindent rögzített. Anya segített eltussolni, miután megölték.

Anya arca valami olyasmivé vált, amit még soha ezelőtt nem láttam.

Aztán nyugodtan azt mondta: „Életben tartottalak titeket.”

Csend.

Még a dübörgés is elhallgatott egy pillanatra, mintha az egész éjszaka megállt volna, hogy hallgatózzon.

Nora szeme megtelt könnyel. „Hagytad, hogy megöljék.”

Anya hangja elhalkult. „Láttam, ahogy apád eldöntötte, hogy bátrabb, mint az okos. Láttam, ahogy osztályzatokat ad nekünk. Tizenkét éves voltál. Evan tizenkilenc, és túl makacs volt ahhoz, hogy elhagyja a várost. Kötöttem egy alkut, hogy a gyerekeim életben maradhassanak. Egyet. És azóta is fizetek érte.”

Valami olyan erősen csapódott a lakásajtónak, hogy a felső zsanér felsikoltott.

A központ még mindig vonalban volt, és azt kérdezte, hogy megérkeztek-e a rendőrök. Suttogva mondtam, hogy nem.

Anya tovább beszélt, most már túl gyorsan, a sürgető érzés áttörte az önuralmát. „A nő odakint egy Calder nevű férfinak dolgozik. Ha Calder visszaszerzi azt a meghajtót, mindenkit töröl róla – beleértve téged is. Ha a rendőrség kapja meg először, vannak bent olyanok, akik napkelte előtt elássák. Menj a raktárba.”

Nora felkapta a fejét. – Ne mondd el neki!

Anya nem törődött vele. „214-es egység, Lexington Mini Storage. Apád igazi aktái ott vannak. Norának csak az indexe van.”

Nóra arca kifejezéstelenné vált.

„Mi?” – kérdeztem.

Rémülten meredt anyára. „Azt mondtad, hogy ez minden.”

– Hazudtam – mondta anya. – Mert nem tudod, hogyan éld túl.

A lánczár kilazult.

Fa hasadt a retesz közelében.

Odaszaladtam, hogy kitámasztsam az ajtót, ostoba ösztönöm volt, tehetetlen bármivel szemben, ami a túloldalon volt. Újabb ütés ért. Még egy.

Aztán a tévéképernyő elsötétült.

A kint lévő nő abbahagyta a gyengédség színlelését.

– Utolsó esély! – kiáltotta. De a hangja megváltozott. Mélyebb lett. Hidegebb. – Add ide, vagy bejövök és darabokra szedem ezt a helyet.

Nora feltérdelt, és a kapucnis pulóvere bélésébe nyúlt, majd előhúzott egy apró, fekete, vértől ázott pendrive-ot.

Meredten bámultam.

Az a kis műanyagdarab belülről szétrobbantotta a családomat.

– Fogd el – mondta.

Nem mozdultam.

– Evan, vedd már el!

Az ajtó berontott.

Egy magas, fekete taktikai felszerelést viselő nő lépett be a szilánkokra tört kereten keresztül, egyik kezében egy fém kossal, a másikban egy pisztollyal. Nem anya. Még csak közel sem. Negyvenes évei közepén járt, rövidre nyírt hajjal, jeges vízhez hasonló szemekkel. Mögötte két sötét dzsekis férfi özönlött el a folyosón.

Látta a meghajtót Nora kezében, és elmosolyodott.

„Tessék, itt vagy.”

Magam mögé löktem Norát, és felemeltem a kést, amitől szélesebbre húzódott a mosolya, mintha vicceltem volna.

Aztán vörös és kék fények villantak át a lenti redőnyökön.

Egy lehetetlen pillanatra megkönnyebbülés öntött el.

A nő az ablak felé pillantott és káromkodott.

Rendőrség, gondoltam.

Aztán az egyik férfi mögötte megszólalt: „Nem rendőrség. Calder második csapata.”

És a nő elfordította tőlünk a fegyverét a folyosó felé.

Ekkor értettem meg a fordulatot, aminek semmi értelme nem volt:

Bárki is jött be az ajtómon, nem azért volt itt, hogy először megöljön minket.

Azért jött, hogy a többiek előtt odaérjen a kocsifelhajtóhoz.

Aztán a folyosón lövöldözés tört ki

Az első lövés betörte a mennyezeti lámpát.

Üvegzápor szakadt a nappalimra. Nora felsikoltott. Ösztönösen hanyatt estem, és a felborult dohányzóasztal mögé vonszoltam, miközben a golyók átfúrták a gipszkartont, és fehér port szórtak a levegőbe.

A betört nő – a támadónk, vagy talán már nem a támadónk – brutális pontossággal lőtt vissza a folyosóra. Az egyik mellette álló férfi azonnal a földre rogyott. A másik megpróbált visszavonulni, de a lövés a vállán érte.

„Mozgás!” – rám vakkantotta. „Hátsó szoba! Azonnal!”

Utálnom kellett volna, hogy tőle kapok utasításokat. Ehelyett megragadtam Norát a hóna alatt, és félig vittem, félig vonszoltam a rövid folyosón a hálószobám felé. Minden lélegzete úgy hangzott, mint a törött üveg.

Újabb lövés. Aztán még egy.

A nő behátrált a lakásba, amennyire csak tudta, bevágta a romos bejárati ajtómat, és a csizmájából egy éket rúgott alá a reteszt. Gyorsan mozgott, mint aki ezt már százszor megtette, és arra számít, hogy még százszor meg fogja tenni.

„Ablak kijárat?” – kérdezte.

– Tűzlépcső – mondtam.

“Jó.”

Befordult a hálószobába, meglátta a kést a kezemben, és szinte sértődöttnek tűnt. „Tedd le! Ha a halálodra akarnálak, már megtennéd.”

„Ki maga?” – kiáltottam.

Először Norára nézett, nem rám. – Lena Voss a nevem.

Nora arca eltorzult. „Hazudsz.”

Lena leguggolt, és kitépett egy elsősegélycsomagot a mellényéből. – Nem. De anyád Marának hívott, amikor gyerek voltál.