1. RÉSZ

Hajnali 2:03-kor Julián Serrano hívást kapott 8 éves unokájától, amitől a hideg a csontjaiig megdermedt: a szülei hajóútra mentek a testvérével, és egyedül hagyták otthon.

Julián először azt hitte, Albának rémálma volt. A lány alig suttogott valamit. Azt mondta, szomjas. Amikor Sergio és Nuria, a fia és a menye felől érdeklődött, szokatlanul hosszú csend támadt.

– Nincsenek itt.

Julian hirtelen felült.

– És Lucas?

– Elvitték őt.

Lucas 10 éves volt. Ő volt a pár biológiai fia. Alba örökbefogadás útján került a családba, amikor a lány 3 éves volt. Julián tudta, hogy Sergio és Nuria egy földközi-tengeri hajóutat foglaltak az évfordulójuk megünneplésére. Még azt is látta, hogy Nuria hónapokig dicsekedett az erkélyes lakosztályával, a privát kirándulásokkal és a különleges vacsorákkal. Amit senki sem mondott el neki, az az volt, hogy Alba nem vett részt ezen a nyaraláson.

Julián Paternában élt, kevesebb mint 20 percre fia házától, Valencia külvárosában. Felöltözött anélkül, hogy letette volna a telefont, fogta a kulcsait, és elhajtott, miközben Albát arra kérte, hogy beszéljen hozzá.

Amikor megérkezett, a ház teljesen sötét volt. Sergio autója eltűnt. A terasz redőnyei le voltak eresztve. A vészkulcsot használta, amit évekkel korábban a fia adott neki.

A konyhában talált egy száraz kenyeret, két majdnem üres vizespalackot és egy cetlit a hűtőszekrényre ragasztva.

„Viselkedj jól! Ne menj ki! 12 nap múlva visszajövünk.”

Az alábbi mondattól felfordult a gyomra:

„A hűtőben lévő étel Lucasnak való. Ne nyúlj hozzá.”

Az ajtót biciklilánc vette körül, és lakattal zárta be.

Alba megjelent a folyosón, egy plüssmackót ölelve. Ugyanazt a pólót viselte, amiben Julián két nappal korábban látta. A haja kócos volt, és olyan tekintete volt, ami nem egy nyolcéves kislányra illett volna.

Julián megölelte, vizet adott neki, és kinyitott egy tonhalkonzervet néhány keksszel, amit egy szekrényben talált. Alba csak akkor merte megkérdezni tőle, mi történt, amikor enni kezdett.

A lány elmagyarázta, hogy Nuria azt mondta neki, hogy az út „túl drága volt négy főnek”, hogy Lucas „megérdemelte”, és hogy meg kellene tanulnia, hogy ne kérjen annyit, mert „valakinek az örökbefogadása már így is elég sokba került”.

Julian dühöt érzett, de nem adta ki a hangját a nő előtt.

A garázsból kiszedett csavarvágóval elvágta a láncot. A hűtőszekrényben gyümölcs, joghurt, sajt, tej és készétel volt. Élelmiszerből nem volt hiány. Tilos volt.

Mielőtt kivitte Albát a házból, Julián mobiltelefonjával felvett minden szobát, a cetlit, a lakatot és a hűtőszekrényt. Ezután felhívta a 112-t, és elmagyarázta, mi történt.

Amíg a rendőrségre várt, Alba megragadta az ingujját.

– Nagyapa… vissza fognak hozni ide, amikor visszatérnek?

Julian már majdnem nemet mondott, de rezegni kezdett a telefonja.

Egy fénykép volt, amit Nuria tett közzé négy perccel korábban a hajóról. Sergio, Nuria és Lucas mosolyogtak egy tenger gyümölcseivel megrakott asztal előtt. Alatta egy felirat állt:

„Végre itt az idő az igazi családunkra.”

Julian a képernyőre nézett, majd Albára, és megértette, hogy ez nem figyelmetlenség.

Ez egy választás volt.

És még mindig nem tudta, mennyit fizetett érte mindenki.

2. RÉSZ

Másnap reggel a szociális szolgálat engedélyezte Albának, hogy ideiglenesen Juliánnál lakjon, amíg az ügyet feldolgozzák. A hajózási társaság megerősítette, hogy a hajó aznap Palmában fog kikötni. Miután a rendőrséget már értesítették, Julián a lánnyal utazott, és a hajó főétkezőjébe kísérték.

Sergio, Nuria és Lucas ült ott, tálcákkal, desszertekkel és poharakkal körülvéve.

Alba a nagyapja mögött maradt.

– Apu mérges lesz rám?

– Ma kénytelen lesz rád hallgatni.

Julian az asztal közepén hagyta a hűtőszekrényből kivett üzenetet.

– Jobban ízlik ez a tenger gyümölcse, mint a száraz kenyér, amit Albának hagytál?

Nuria elsápadt. Sergio dühösen felállt, és azt mondta, hogy az apja túloz. Nuria felhívta a biztonságiakat, és biztosította őket, hogy Albának van ennivalója, telefonja, és „elég idős ahhoz, hogy felelősségteljesen viselkedjen”.

Aztán Lucas levette a fejhallgatóját.

– Anya, ne hazudj!

Nuria úgy nézett rá, mintha az előbb árulta volna el.

– Alba egyedül volt. A hűtőszekrény zárva volt. Azt mondtad, nem érdemelte meg, hogy eljöjjön, mert nem volt „igazi”.

A csend még a közeli asztalokhoz is eljutott.

A rendőrök átnézték a Julian által rögzített videókat, és elkülönítették a felnőtteket a gyerekektől.

Azon az éjszakán Lucas azt kérte, hogy a nővére közelében aludhasson.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, bevallott valamit, ami megváltoztatta az ügyet:

„Nagyapa, anya is megijesztett. És apa mindent megtett, amit mondott.”

De az még váratott magára, hogy Sergio miért volt annyira szüksége arra a tökéletesnek tűnő hajóútra.

3. RÉSZ

A hajóút 18 600 euróba került.

Julián pontosan két nappal később tudta meg, amikor ügyvédje, Elena Morales megkérte, hogy jöjjön be a valenciai irodájába. Nem azért hívta fel, hogy Albáról beszéljen. Azért hívta fel, mert miközben átnézte a bankszámlakivonatokat, amelyeket Julián küldött neki, hogy ellenőrizze, használta-e Sergio a kártyáit az útja során, valami sokkal komolyabb dologra bukkant.

Julian évekig túlságosan is megbízott a fiában.

Amikor nyugdíjba vonult kis villanyszerelő vállalkozásától, Sergio segíteni kezdett neki a papírmunkában, a számlák intézésében, a biztosítások intézésében és az online banki ügyintézésben. Julián soha nem gondolta volna, hogy ez a kényelem ekkora lehetőséggé válhat.