Nem gondolt a számtalan éjszakára, amikor a férfi ismeretlen parfüm illatától teli ágyban bújt mellé, miközben úgy viselkedett, mintha semmi baja nem lenne.

Egy műtőasztalon nincsenek feleségek, nincsenek szeretők és nincsenek árulások.

Csak sérült szövetek, vérző erek és egy hajszálon függő emberi élet van.

És Lucia pontosan tudta, hogyan kell helyreállítani a sérült szöveteket.

Végül a vérzés teljesen kontrollálhatóvá vált.

„A vérnyomás újra felmegy.

„110 több mint 70” – kiáltotta az aneszteziológus.

Dr. Ortega ismét ellenőrizte a dopplert.

“A baba jól van.

Stabil a szívverésünk.

Lucia több mint két óra óta először vett egy mély lélegzetet.

„Szállítsuk át az intenzív sebészeti osztályra.

Szigorú, magas kockázatú szülészeti megfigyelés alá kell helyezni.

Levette a véres kesztyűjét, és belépett a mosogatóba.

A szomszédos műtőben Dr. Javier Mendez éppen Marcus beavatkozását fejezte be.

A mellkasi csövet sikeresen behelyezték, a pneumothorax megszűnt, és az oxigénszaturációja visszaállt 98%-ra.

„Teljesen felépül majd” – mondta Javier Luciának, miközben kijött lemosni a bőrét.

„Nincs neurológiai károsodás, nincs érrendszeri szakadás.

Feltéve, hogy nem fertőződik meg, egy hét múlva kimehet innen.

– Jó – felelte Lucia nyugodtan.

Javier megállt, és a nő arcát tanulmányozta.

– Lucia… jól vagy?

Több másodpercbe telt, mire válaszolt.

„A dolgom, Javier.”

Amikor Lucia belépett a családi váróterembe, Teresa és férje, Arthur azonnal felálltak.

„Marcus? Hogy van a fiam?!” – zihálta Teresa.

„Stabil állapotban van, és nincs veszélyben” – jelentette Lucia.

„És a másik járműben ülő nő is túlélte a műtétet.

A terhessége továbbra is fennáll.

A megkönnyebbülés azonnal eltűnt Teresa arcáról, és helyét sötét, gyanakvó kifejezés vette át.

„Szóval… tudtad, hogy ki ő.”

“Igen.”

„Mióta tudod?”

„Ma este előtt.”

Teresa elsápadt, de arroganciája gyorsan visszatért.

„Lucia, a fiam majdnem meghalt ma este.

Ez aligha a megfelelő alkalom vagy hely arra, hogy keserű, féltékeny hisztit csapj.

Arthur, Marcus apja, lassan a felesége felé fordult.

A hangja halk volt, de nehéz, mint a vas.

„Teresa… fogd be a szád!”

Teresa megdermedt, és teljesen megdöbbenve meredt a férjére.

Harmincöt év házasság alatt Arthur ritkán emelte fel a hangját előtte.

Lucia teljesen higgadt maradt.

„Nincs szándékom hisztizni, Teresa.”

Ezért adom ezt neked, mielőtt befejezem a műszakomat.

Benyúlt a laborköpenye zsebébe, és elővett egy szépen összehajtogatott dokumentumot.

Egyenesen Arthurnak adta át.

– Három hete beadtam a válókeresetet – mondta Lucia nyugodtan.

„Marcus még nem kapta meg az ítéletet, mert az ügyvédei húzzák az időt, de a kézbesítője néhány napon belül felszállítja az iratokat a kórházi szobájába.”

Teresa szeme elkerekedett.

„Micsoda?! Épp most mentetted meg az életét!”

– Az egyiknek semmi köze a másikhoz – felelte Lucia.

„Ő a férjed!”

Lucia gyengéden megrázta a fejét.

„Ma este ő volt a páciensem.”

Orvosként mindent megtettem az életem megmentése érdekében.

De amikor kijön ebből a kórházból, ő marad az a férfi, aki hónapokig megcsalt, és teherbe ejtett egy másik nőt, miközben minden este hazajött az ágyamba.”

Teresa kétségbeesetten fordult a férje felé.

„Arthur, mondj neki valamit! Beszélj vele egy kis észjárásról!”

Arthur lenézett a válási papírokra, majd vissza Luciára.

„Csak egy dolgot tudok mondani neki.”

Előrelépett, és kezet nyújtott Luciának.

„Köszönöm, hogy megmentette a fiam életét, Dr. Herrera.”

Lucia határozottan megrázta.

„A munkámat végeztem, Arthur.”

Egy órával később Lucia belépett az intenzív osztályra.

Marcus kezdett magához térni az altatásból.

Egy mellkasi dréncső vezetett a vért az ágya melletti tartályba, miközben a szívmonitor állandó, egészséges ritmust tartott fenn.

Lucia ellenőrizte az életjeleit, beállította az infúzióját, és frissítette a betegdokumentációját.

Marcus lassan kinyitotta a szemét, hunyorogva nézett a kegyetlen fény ellen, míg végül tekintete meg nem állapodott a lányon.

“Lámpák…?”

– Milyen a fájdalmad, Marcus? – kérdezte teljesen professzionális hangon.

„Fáj a mellkasom… amikor levegőt veszek…” – rekedten mondta.

„Ez várható egy mellkasi csőnél.”

Holnap megfontoljuk a kihúzását, ha a tüdeje teljesen kitágult marad.

Marcus körülnézett a szobában, zavarodottság tükröződött az arcán.

„Műtöttél… műtöttél?”

„Dr. Mendez végezte a beavatkozást.”

Sikerült kezelnem a traumabeviteledet.

Fájdalmasan nyelt, kiszáradt a torka.

„És… Valeria? Ő…?”

Lucia egyenesen a szemébe nézett.

Ott volt.

A megerősítés.

Nem azt, hogy „Ki ült velem az autóban?”

Nem a „Mi történt?” kérdésre.

Csak Valéria.

– Stabil az állapota – mondta Lucia kifejezéstelenül.

„A baba is jól van.”

Marcus lehunyta a szemét, és mély, hallható lélegzetet vett a mély megkönnyebbüléstől.

Lucia nem érzett féltékenységet.

Semmi hirtelen dühkitörés.

Csak a hideg, rendíthetetlen bizonyosság, hogy a döntése, hogy elhagyja, száz százalékig helyes volt.

– Lucia… hadd magyarázzam el – rekedten mondta Marcus, és gyengén nyújtotta felé a kezét.

„Nincs rá szükség.”

„Igen, van…”

„Neked talán.”

Számomra a magyarázat lényegtelen.”

Kattintott a tollájával, és még egy utolsó parancsot írt a betegnaplójára.

„A hét végére megkapod a válási papírokat.”

Marcus rámeredt, és néhány másodpercbe telt, mire a szavak behatoltak kába elméjébe.

„Te… már benyújtottad?”

„Három héttel a baleseted előtt.”

– Szóval már tudtál rólunk…?

“Igen.”

Őszinte zavarodottsággal meredt rá.

„És mégis megmentetted az életét? Megmentetted a babánkat?”

Lucia egy határozott csattanással zárta a listát.

„Sebész vagyok, Marcus.”