A tea gőze lassan felszállt a hűvös reggeli levegőben. – Régebben talán így volt – válaszoltam, és egyenesen a lány szemébe néztem. – De a szörnyek csak addig élnek a sötétben, amíg nem kapcsolod fel a villanyt. Kinyitottam az ablakokat. Beengedtem a fényt. És most, amikor körülnézek ebben a házban, már nem azt látom, ahol engem megpróbáltak megtörni.
Azt a kislányt néztem, aki a fűben egy pillangót kergetett nevetve.
– Azt a helyet látom – folytattam halkan –, ahol mi, nők, újra megtanultunk élni. Ahol a gyengeségnek hitt csendből erő lett. És hidd el, Sarah… – megérintettem a kezét – …a mi hangunk most már sokkal hangosabb, mint a legfélelmetesebb szörny ordítása.
Sarah elmosolyodott. Egy igazi, mélyről jövő, apró mosollyal.
Hátrahajtottam a fejem, behunytam a szemem, és élveztem, ahogy a napfény megfürdeti az arcomat. Többé nem volt mitől félni. Én voltam Elena Vance. Igazságügyi könyvelő. Túlélő. És ez az én házam volt.
Jogi nyilatkozat: Ez a történet egy szórakoztatási céllal készült kitalált mű. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyekkel a véletlen műve.
