Álvaro 10 éven át újra és újra azt állította, hogy Lucíának nincsenek ambíciói. Még a válás után is meg volt győződve arról, hogy a lány a megtakarításaiból él.

A valóság egészen más volt.

Lucía sosem hagyta fel a hivatását. Amikor Álvaro levette a rivaldafényről, csendben elkezdett szállodákat és éttermeket tanácsadni. Kora reggel dolgozott, és idővel két korábbi kollégájával céget alapított. Azon a reggelen bemutatták a Horizonte Ibéricót, egy olyan projektet, amelynek célja a spanyol termelők és az új gasztronómiai terek összekapcsolása volt.

A szállodaigazgató felidézte, hogy a projekt négy évvel korábban kezdődött Lucía elkötelezettségének köszönhetően, aki a jövedelmezőséget a termék iránti tisztelettel ötvözte. A Ferrer Műhely is megjelent a képernyőn, majd elszorult a torka.

Édesapja több mint 35 éve kovácsolt egyedi darabokat. Néhány szakács több mint egy évet várt egy ilyenre. Álvaro számára azonban Tomás mindig is „Lucía apja volt, aki a késeket készítette”.

Lucia mobiltelefonja rezegni kezdett.

Álvaro volt az.

Nem válaszolt.

Újra rezegni kezdett.

A harmadik hívásra ellépett a színpadtól, miközben elkezdődött egy vetítés.

-Mit akarsz?

Álvaro hangjában már nyoma sem volt a felsőbbrendűségnek.

– Beszélned kell Inés Valcárcellel.

-Mert?

– Azt mondja, hogy le fogja állítani a szerződés megújítását.

– Erről majd beszélned kell vele.

Montalbán dühöngött. Nem tudtam, ki ő.

Lucia a falra tette a kezét.

–Pontosan ez a problémád. Sosem érdekelt senki kiléte, amíg úgy nem gondoltad, hogy hasznodra válhat.

– Bementél apám műhelyébe, hogy zsarolj, és most félreértésnek akarod nevezni.

Álvaro hallgatott.

– Álvaro, vége van.

– Nem. Figyelj rám. Mondd meg Valcárcelnek, hogy tartsa be a megállapodást, és ráveszem anyámat, hogy kérjen tőled bocsánatot.

Lucia néhány másodpercig várt a válasszal.

– Még mindig azt hiszed, hogy mindent meg lehet oldani a méltóságomról való tárgyalással.

És letette a telefont.

Egy órával később Inés Valcárcel megérkezett a szállodába Adrián Montalbánnal és a diósdobozzal. Két kés sértetlen volt; a harmadikon egy apró nyom volt.

– Az apád azt mondta, hogy fel tudja újítani – magyarázta Adrian –, de én megkértem, hogy hagyja meg a márka egy részét.

Lucia meglepetten nézett rá.

-Mert?

– Mert az eszközök is mesélnek.

Inés nem mosolygott.

– És néhány cég is.

Elmagyarázta, hogy a műhelyben történt incidens megerősítette a csoportjában hónapok óta dédelgetett kétségeket a La Brasa Reallal kapcsolatban. Nem csak Álvaro viselkedéséről volt szó. Eltéréseket észleltek aközött, amit az étterem állítólag vásárolt, és amit valójában felszolgált. Panaszok érkeztek a beszállítóktól, ellentmondásos számlák és több alkalmazottal is késedelmek érkeztek.

„Ma nem mondtunk le semmit egy videó miatt” – tisztázta Inés. „De a megújítási folyamatot felfüggesztjük, amíg be nem fejeződik az ellenőrzés.”

Lucia kellemetlenül vegyes megkönnyebbülést és szomorúságot érzett.

Nem akartam, hogy bárki is elpusztítsa Álvarót.

Csak abba akartam hagyni a tartást.

Mert ezt a részét sosem értette.

Évekkel ezelőtt, amikor a La Brasa Real a bezárás szélén állt, Lucía hosszabbításokat kötött a beszállítókkal, átalakította az étlapot, és a cégén keresztül anyagilag is hozzájárult a sikerhez. Álvaro úgy hitte, hogy egymaga mentette meg az üzletet. Túl sokáig keverte össze férje védelmét a házasságuk védelmével.

Délben újabb hírek érkeztek. Két alkalmazott adott át dokumentumokat, amelyekben részletezték olcsó, jobb minőségű alapanyagként regisztrált termékek vásárlásait, valamint a céges hitelkártyára terhelt személyes költségeket. Néhány vásárlás Pilarhoz, mások Álvaróhoz tartoztak.

14 óra 17 perckor Ramón Sanz, Álvaro apja írt Lucíának.

„Ma leszek 70 éves, és rájöttem, hogy túl sokáig hallgattam. Nem sértettelek meg, de hagytam. Nem kényszerítettelek, de ettem egy asztalnál, amit te leszedtél, amíg mi ülve vártunk. Az is számít. Megfizetem a műhelyben okozott károkat. Nem kérlek, hogy gyere vissza, vagy hogy bocsáss meg nekünk.”

Lucia háromszor elolvasta az üzenetet.

Ramón mindig is a csendes ember volt az ebédlőben. Soha nem emelte fel a hangját. Soha nem adott parancsokat. De Pilart sem állította meg, amikor a lány lenézett Lucíára, és Álvarót sem, amikor a fiú korán reggel abszurd kifogásokkal hazaért.

Egyszerűen csak így válaszolt:

„Köszönöm, hogy elvállaltad.”

Délután a Horizonte Ibérico bemutatóján Montalbán Adrián Tomás egyik bicskájával lépett fel a színpadra.

– Vannak szakácsok, akik úgy hiszik, hogy egy eszköz megéri az árát. Tévednek. Megéri azokat a kezeket is, amelyek elkészítik, amelyek gondoskodnak róla, és amelyek eldöntik, hogyan használják.

Nem említette Álvarót.

Nem volt rá szükség.

Több tanú is rögzítette a jelenetet, és még mielőtt véget ért volna a nap, a La Brasa Real néhány tagja magyarázatot kért.

Este 6 órakor Pilar megjelent a szállodában.

Azt a sötétkék ruhát viselte, amit Ramón születésnapjára választott. Izgatottan lépett be, és minden alkalmazotttól, akivel találkozott, Lucía felől kérdezősködött. A biztonságiak megpróbálták megállítani, de Lucía, aki meglátta a hallból, kérte, hogy engedjék be.

Pilar köszönés nélkül közeledett felé.

– Rendbe kell tenned Álvaro helyzetét. Valcárcel nem akar semmit megújítani.

– Nem a La Brasa Realnál dolgozom.

– De rád hallgat.

– Apám is hallgatta ma reggel, amikor haszontalannak nevezted.

Pilar összeszorította a száját.

– Dühösek voltunk.

– Elmentél a műhelyébe, hogy főzni kényszeríts.

– Családi étkezés volt.