De az „exférj” szó hallatán eszébe jutott, hogy az ajtó bezárult.
Kármen közbelépett.
– Elnézést, családi ünnepséget tartunk, és Lucia megpróbálja felhívni magára a figyelmünket.
Márta felvonta a szemöldökét.
–Lucíának munkaértekezlete van.
– Holnap tud dolgozni – felelte Carmen. – Ma van az apósa születésnapja.
Lucia ránézett.
—Volt após.
Carmen összeszorította az ajkait.
Javier a mappára mutatott.
– Pontosan mit csinálsz itt?
– A munkám.
– Milyen munka?
Marta válaszolt Lucía előtt.
—Navarro asszony lesz felelős az új szállodaprojekt gasztronómiai irányításáért.
Javier mozdulatlan maradt.
Marta kimondta a projekt nevét, és megkeményedett az arca.
Tökéletesen ismertem őt.
Majdnem három éven át küldözgettem az együttműködési ajánlatokat azzal a szállodalánccal. Családi vacsorák során úgy beszéltem róluk, mintha a csatlakozásom csak idő kérdése lenne.
– Ez lehetetlen – mormolta.
– Nem tűnik lehetetlennek – mondta Marta.
– Bevált éttermeket kerestek.
– Tapasztalatra vágytunk.
Javier Luciára nézett.
– Mit mondtál nekik rólunk?
– Semmi olyat, amit fel kellene találnom.
– Azok a receptek, amiket használsz, az én éttermemből származnak.
Lucía letette a mappát egy közeli asztalra, és kinyitotta az első elválasztót.
—Néhányuknak ideiglenes engedélye volt az éttermére.
– Te csináltad őket, amikor még házasok voltunk.
– Ezeket nem.
Elővett több papírlapot.
Randevúk voltak az esküvő előtt.
Madridban tartott workshopok projektjei.
Szerződések vendéglátóipari iskolákkal.
E-mailek cégekkel.
Szakmai feljegyzések.
Régi receptváltozatok, amelyek később, szinte teljesen azonosan, megjelentek abban a levélben, amellyel Javier elkezdte bemutatkozni.
Carmen idegesen felnevetett.
–Ez abszurd. Egy házasságban minden mindkettőtöké.
„Egy licencszerződés nem így működik” – mondta Marta.
Javier megpróbálta elkapni a dokumentumokat.
Lucía ismét szétválasztotta őket.
– Azt mondtam, hogy nem.
A beszélgetés többeket is vonzott a csapatból.
Köztük volt Tomás Echevarría, egy bilbaói veterán szakács, aki évekkel korábban e-mailben dolgozott együtt Lucíával.
Kíváncsian nézett Javierre.
– Ön Javier Serrano?
Javier hozzáállása azonnal megváltozott.
– Igen. Névről ismerjük egymást.
Tomás néhány levélre mutatott.
– A 2019-es szezonra szóló levél a tiéd volt?
Javiernek mindössze 1 másodpercre volt szüksége.
-Igen.
Lúcia nem szólt semmit.
Tamás összevonta a szemöldökét.
– Milyen furcsa.
-Mert?
– Mert 4 hónappal azelőtt átnéztem azt a munkát Luciával, hogy megjelent volna az éttermében.
A csend szinte kegyetlen pontossággal telepedett rájuk.
Javier megköszörülte a torkát.
–Házasak voltunk. Együtt dolgoztunk.
– Akkor ezt már az elején meg kellett volna mondanom – felelte Thomas.
Carmen a fiára nézett.
– Javier…
Felemelte a kezét.
– Anya, ne avatkozz bele!
Lucía egy újabb részt nyitott meg.
Nyomtatott e-mailek voltak.
Számlák.
Megállapodások a termelőkkel.
Tanácsadói szerződések.
Szakmai számlájára végrehajtott átutalások.
És egy lista a befizetésekről, amelyeket később a pár közös számlájára átutaltak.
Carmen felkapott egy papírlapot, mielőtt bárki megállíthatta volna.
Olvasott egy számot.
Aztán egy másik.
-Mi ez?
—Egy tanácsadói projekt, amit egy étteremláncnak végeztem.
– Javier azt mondta, hogy az a szerződés az övé.
Lucia a volt férjére nézett.
– Kérdezd meg tőle.
Javier zsebre tette a kezét.
– Kaptam elérhetőségeket.
– Nem – mondta Lucía –. Továbbítottad az e-mailjeimet a címedről.
Carmen ismét átnézte a dokumentumokat.
Néhány kifizetés egybeesett a családi élet bizonyos pillanataival.
Egy étterem felújítása.
Egy jelentős összeomlás.
Egy olyan nyár, amelyen Javier biztosította arról, hogy az üzlet alig termel nyereséget.
Egy családi kirándulás, amire Carmen a fia ajándékaként emlékezett vissza.
– Szóval… – dadogta. – Fizetted a mallorcai út egy részét?
-Igen.
– Javier azt mondta, hogy ez az ajándéka az évfordulótokra.
Lúcia nem válaszolt.
Nem volt rá szükség.
Carmen most először tűnt haragosnak volt menyére.
Dezorientáltnak tűnt.
Mintha felfedezné, hogy egy évek óta ismételgetett történetben a szereplők rossz helyekre kerültek.
A szálloda ajtajai kinyíltak.
Antonio Serrano sietve lépett be.
Kék inget és sötét nadrágot viselt, a haja pedig még vizes volt.
Carmen elsápadt.
– Mit csinálsz itt?
– Nézzétek meg magatoknak. Mit gondoltatok?
– A vendégek…
– A vendégek olajbogyót, sajtot és mindent esznek, amit a húgod 3 szupermarketben meg tudott venni.
Javierre nézett.
– A vendéglátó cég azt mondja, hogy nem fogták a jelet.
– Dolgozom rajta.
Antonio keserű nevetést hallatott.
-Mint?
Javier nem válaszolt.
Antonio ekkor vette észre Luciát.
Az arckifejezése megváltozott.
Carmennel ellentétben ő soha nem bánt nyíltan rosszul a menyével. Alkalmanként még érzelmeit is kimutatta iránta.
De élvezte a terített asztalok, a tökéletes partik és a problémák megoldásának éveit is anélkül, hogy megkérdezte volna, ki tette lehetővé.
– Lucía.
– Boldog születésnapot, Antonio!
Ránézett a nyitott mappára.
—Mi történik?
– Semmi – felelte gyorsan Carmen. – Csak nevetségessé akar tenni minket.
Lucia lassan lélegzett.
Azelőtt úgy éreztem volna, hogy meg kell védenem magam.
Ezúttal nem.
– Javier azt mondta, hogy a munkám egy része az övé. Megmutattam neki a vonatkozó dokumentációt.
Antonio felvett egy papírlapot.
Látta a Lucia nevet.
Továbbment egy másikhoz.
Aztán banki átutalásra.
Mozdulatlan maradt.
– Emlékszem erre a dátumra.
Lucía már a vége előtt tudta, miről van szó.
– Ekkor romlott el az étterem kamerája.
Javier elkapta a tekintetét.
Antonio folytatta az olvasást.
– Itt van 18 600 euró.
-Igen.
