A nyomozás hónapokig folyt. A hatóságok megtalálták azokat a dokumentumokat, amelyeket Villena a cégen kívül tartott. Bankszámlakivonatok és visszaszerzett e-mailek segítségével rekonstruálhatták a pénzeszközök elosztását több érintett személy között.

Marcos bemutatta Lozanót és Villenát. Emellett olyan dokumentumokat írt alá és olyan kifizetéseket kapott, amelyek nem a tényleges szolgáltatásoknak feleltek meg.

Nem ő vezényelte ki az egész cselekményt. Azért egyezett bele a részvételbe, mert úgy gondolta, hogy az ebben a társaságban eltöltött ideje túl rövid lesz ahhoz, hogy maradandó következményeket hagyjon maga után.

Rafael nem szerepelt a kifizetések kedvezményezettjeként. A felülvizsgálat azonban kimutatta, hogy ellenőrzés nélkül engedélyezett kivételeket, és figyelmen kívül hagyta egy alkalmazott figyelmeztetéseit.

Elhagyta a tanácsban betöltött pozícióját.

Clara nem ünnepelte a hírt.

Egyik délután Marcos felhívta, hogy találkozzon vele. A nő egy Atocha közelében lévő kávézót választott. Ugyanazzal a gyötrelmmel érkezett, mint amikor belépett a tanácsba.

Az unokatestvére egy érintetlen bögrét tartott a kezében.

– Apám azt mondja, figyelmeztethettél volna.

– Tehát megmagyarázhatná a kifizetéseket, igen. Tehát a papírok eltűnnének, nem.

Marcos lesütötte a tekintetét.

Egy ideig csak a kávéfőzőgép hangja hallatszott.

„Először azt hittem, megbízásról van szó” – mondta.

– És akkor?

Nem válaszolt azonnal.

– Akkor tudtam, hogy ez nem így van.

Clara kinézett az utcára. Néhány másodpercre volt szüksége, mielőtt újra ránézett volna.

– Ezt reméltem, hogy ezt fogod mondani.

– Megbocsátasz nekem?

–Még mindig nem tudom, mit bocsáthatnék meg. De meghallgathatlak, ha abbahagyod a hibáztatást.

Marcos együttműködni kezdett a nyomozásban, és visszafizette a kapott pénz egy részét. Ez nem mentesítette a felelőssége alól, de lehetővé tette a hatóságok számára, hogy más tranzakciókat azonosítsanak és visszaszerezzék a pénzeszközöket.

Később egy bírósági ítélet megerősítette a főbb érintettek érintettségét. A cég a pénzeszközök jelentős részét visszaszerezte; a fennmaradó rész továbbra is kint van.

Nem volt egyetlen reggel sem, amikor minden visszatért a normális kerékvágásba. Kevésbé voltak feszült könyvelési zárások, az ügyfelek megújították a szerződéseiket, és az alkalmazottak csendben abbahagyták a töprengést, hogy vajon megkapják-e a fizetésüket a következő hónapban.

Volt egy bocsánatkérés is, amire Clara várt.

Adrian meghívta, hogy üljön le az irodájába.

– Átnéztem, mi történt az interjú napján. A recepció háromszor értesített. A titkárnőm is. Úgy döntöttem, várhat.

Klára figyelte őt.

– Köszönöm, hogy nem hibáztatsz egy napirendet.

– Akkor hagytam ott, amikor megtudtam, hogy részvényes vagy. Ez a legrosszabb az egészben.

-Igen.

Védekezés nélkül elfogadta a választ.

Elmagyarázta, hogy kijelöltek helyettesítő interjúztatókat, és értesítik a jelölteket, ha bármilyen késés adódna. Clara már ismerte a változást; látta is a gyakorlatban.

„Azt a reggelt már nem adhatod vissza nekem” – mondta. „De abbahagyhatod, hogy másoktól elvedd.”

Adrian bólintott.

Nehéz volt figyelmen kívül hagyni köztük egyfajta közelséget. Humorosak voltak, vitatkoztak, és olyan csendek szövögették egymást, amelyek már nem tűntek kínosnak. Ennek ellenére megvárta, amíg véget ér a belső átvilágítási szakasz, mielőtt meghívta volna vacsorára.

Klára beleegyezett, de egy feltétellel.

Mielőtt kapcsolatba léptek volna, tájékoztatták a HR-osztályt és Elenát a helyzetről. Patricia továbbra is felelős volt a teljesítményértékeléseiért, Adriánt pedig kizárták a fizetésével vagy előléptetésével kapcsolatos döntésekből.

Clara azt akarta, hogy hibázhasson a kibékülés során anélkül, hogy bárki érzelmi üggyé változtatná azt.

Egy pénteken vacsoráztak Chamberíben. Tizenkét perccel korábban érkezett.

– Látom, megtanultál az órára nézni – jegyezte meg.

– Inkább nem vállaltam kockázatot.

Zaragozáról beszélgettek, ahol felnőtt, és Clara hegyi kirándulásairól az apjával. Ernesto most először jelent meg egy beszélgetésben úgy, mint egy férfi, aki megégette a tortillát, és elvesztette a kulcsait.

Clara meglepődött, hogy anélkül nevet rajta, hogy úgy érezné, elárulja.

Miközben elbúcsúztak, Adrián megkérdezte tőle, hogy megtennék-e újra.

– Attól függ. Beidézel valami napirenddel?

– Simán felhívhatlak.

-Sokkal jobb.

Rafaelnek majdnem egy évébe telt, mire írt neki. Az üzenete két sor hosszú volt: „Nem kellett volna ezt mondanom az apádról. Tudtam, hogy miben fog fájni neked.”

Clara többször is elolvasta. Nem azt válaszolta, hogy minden el van intézve. Megköszönte a tudomásulvételét.

Aztán letette a telefonját, és folytatta a vacsora elkészítését.

A következő hétfőn 8:50-kor érkezett az irodába. Egy jelölt várta a recepción egy mappával az ölében. A fiatal nő megnézte az időt, majd a folyosóra vezető csukott ajtót.

Klára megállt.

– Értesítettek, hogy megérkeztél?

A recepciós megerősítette, hogy Patricia hamarosan lejön.

„Ez az első állásinterjúm, mióta gondoskodom az anyámról” – vallotta be a jelölt. „Egy kicsit ideges vagyok.”

Clara ránézett arra a mappára, amit túl erősen szorongatott.

Addig ült mellette, amíg Patricia meg nem jelent.

Aztán felment a könyvelésre, letette a táskáját, és bekapcsolta a számítógépét. Ernesto órája az asztal széléhez súrlódott.

Ezúttal nem kérdezte meg magától, hogy vajon büszke lenne-e rá az apja.

Dolgom volt. És lent valaki elkezdte az interjút a megbeszélt időpontban.