A tesztek visszatértek a normális kerékvágásba.
A heg rendesen gyógyult.
Mielőtt elindult, Lucía lement a menzára, és rendelt egy kávét tejjel.
Leült egy ablak mellé.
Innen be lehetett látni a sebészeti épület egy részét.
Álvaro valószínűleg valahol azokban az üzemekben dolgozott.
Már nem érezte szükségét annak, hogy ellenőrizze.
Nem nézte meg a menetrendjét.
Nem kérdezősködött felőle.
Nem nyitott semmilyen közösségi média fiókot.
Befejezte a kávéját és elment.
Az ajtóban üzenetet talált a telefonján.
Álvaróé volt.
Majdnem két hónapig nem írtam semmit.
„Hallottam, hogy ma voltál kivizsgáláson. Remélem, minden jól ment.”
Lucia mozdulatlanul maradt a nap alatt.
Nem érzett gyűlöletet.
Ez meglepte.
Sem nosztalgia.
Csak annyit válaszolt:
“Jól ment. Köszönöm.”
Álvaro így válaszolt:
„Örülök, hogy hallom.”
És ezzel vége is volt.
Lucia eltette a mobiltelefonját.
Ahogy átkelt a külső kerten, több egészségügyi dolgozót látott távozni az automata ajtókon. Néhányan nevettek. Mások a fárasztó műszakjukat fejezték be. Egy orvos virágot vitt. Egy ápoló megölelt egy idős nőt, aki láthatóan várt valakire.
Lucia emlékezett rá, hányszor nézett már arra az ajtóra a szobájából.
Abban a reményben, hogy felismerem Álvaro sziluettjét.
Lépésekre várva.
Várva a hangja hallatszását.
Vártam, hogy felbukkanjon valaki, aki csak 5 emelettel arrébb volt.
Sokáig azt hitte, hogy a legfájdalmasabb dolog az volt, amikor rájött, hogy a férfi meglátogathatta volna.
Aztán rájött, hogy mégsem.
A legfájdalmasabb az volt, hogy elfogadta, tudja.
Minden eredményt láttam.
Minden egyes komplikáció.
Minden riasztási jel.
Harminchét digitális lehetősége volt arra, hogy felidézze, az adatsor másik oldalán egy nő feküdt egyedül az ágyban.
És úgy döntött, hogy a képernyő előtt marad.
De a történet ezzel nem ért véget.
Mert Lucía is döntött.
Álvaro messziről nézte, ahogy rosszul lesz.
Úgy döntött, nem nézi tovább távolról, ahogy a saját élete eltűnik.
Lement a lépcsőn a sugárút felé, miközben a valenciai nap megvilágította a fákat.
Már nem viselt jegygyűrűt.
A kórházi csomagot sem cipelte.
Csak egy kis kézitáska és a kulcsok az új lakásához.
Álvaro azt mondta, túl elfoglalt ahhoz, hogy felmenjen öt emeletre.
A feljegyzések azt mutatták, hogy az igazság sokkal egyszerűbb volt.
Mehettem volna.
Tudta, hogy szüksége van rá.
És úgy döntött, hogy nem teszi.
Hónapokkal később Lucia megértette, hogy ez a döntése egyben felhatalmazta őt arra is, hogy a saját útját járja.
Abbahagyta a várakozást.
És hosszú évek óta először megválasztotta magát.
