Házasságunk első évében elájultam, és egy sor vizsgálaton estem át. Az orvosok ugyanazt a betegséget fedezték fel nálam, amely anyámat is megölte, amikor még kicsi volt.
A diagnózis hallatán súlyos érzelmi összeomlást éreztem. Elutasítottam a kezelést, sőt, még az orvosi leletet is elégettem.
Az évek során az emlékeim arról az időszakról elhalványultak.
De Viktor sosem felejtette el.
Talált egy specialistát, és titokban évtizedekre megrendelte tőlem a gyógyszert. Egy átlagos üvegbe töltötte, hogy ne utasítsam vissza a bevételét.
Az orvos átnyújtott nekem egy levelet, amit Victor hagyott hátra.
„Drágám, azt mondtad, hogy nem akarod minden nap betegnek érezni magad. Így hát a bánásmódodat családi hagyománnyá változtattam. A poharamban csak keserű gyümölcslé volt. Melletted ittam, hogy soha ne érezd magad egyedül. Bocsáss meg, hogy kényszerítettelek. Hajlandó voltam hagyni, hogy egy napon gyűlölj, feltéve, hogy még élsz, amikor eljön az a nap.”
A levelet a mellkasomhoz szorítottam és sírtam.
Harmincöt éven át azt hittem, a férjem abban a pohárban rejtette a halálomat.
Az igazat megvallva, eltitkolta az életemet.
Most is, minden este kilenc órakor két poharat teszek az asztalra. Az egyikben a gyógyszerem van. A másikban Victor kedvenc keserű gyümölcsleve.
Üres széke felé emelem a poharamat, és azt mondom:
„Egy pohárral még egy napért, miattad élek.”
