Most, ahogy a konyhaasztalnál ülök, és a kávémat kortyolgatom, a teraszon folyó játékot figyelem. Finn, az immár lógó fülű, kamaszodó keverék, boldogan ugrándozik Scout körül, próbálja elkapni a farkát. Scout türelmesen tűri, néha játékosan odakap, de a tekintetében ott van az a védelmező, atyai szeretet, amit oly sok évvel ezelőtt egy öreg, fehér pofájú golden retrievertől tanult el.
Az élet egy csodálatos, néha fájdalmas, de mindig lenyűgöző körforgás. Ha visszagondolok arra az éjszakára, arra a sötét, elhagyatott farmra és a rozsdás kerítésre, már nem a kétségbeesést látom. Hanem a kezdetet. Megmentettem őket, ők pedig megmentettek engem, és ezzel elindítottak egy láncreakciót, ami talán sosem ér véget.
Mrs. Clarknak igaza volt. Semmi sem átmeneti, ha a szeretet gyökeret ver. Minden elhullajtott könny, minden álmatlan éjszaka, minden nehéz búcsú megéri, mert cserébe megkapjuk a legnagyobbat, amit ez a világ adhat: a tudatot, hogy valakinek mi jelentjük a biztonságot, az otthont, a mindenséget. És ahogy Scout tanítja Finnt az élet dolgaira, úgy tanítanak ők engem is, minden áldott nap, arra, hogy a kerítések nem azért vannak, hogy kizárjanak minket. Hanem azért, hogy átmásszunk rajtuk, és megtaláljuk azt, amit sosem kerestünk, de amire mindig is a legnagyobb szükségünk volt.
