Ma, amikor a nappalimra nézek, három kis rottweilert látok játszani a tűzhely mellett. Látom Rexet, mellettük fekszik, mindig éber, mindig védelmező. És olyasmit érzek, amit már régóta nem. Hálát. Azt az egyszerű, tiszta hálát, ami akkor jön, amikor megérted, hogy az otthon nem csak falak. Az otthon az emberek, akik odabent várnak rád.
Én, William Hartley, hatvanhét éves, nyugdíjas, aki azt hitte, hogy életem utolsó fejezete már meg van írva, ma este a karosszékemben ülök, négy emberrel körülvéve, akik mindannyian megtanították nekem, hogy az utolsó fejezet mindig a legszebb lehet.
Rex sóhajt álmában. Kint hó borítja fehérbe a világot. Bent, a kályha közelében minden meleg, minden világos, és végre minden tele van.
