Vanessa lépett be az irodámba. Már nem viselte a ragyogó, méregdrága kismamaruhákat. Egy egyszerű, de elegáns nadrágkosztüm volt rajta, a haja szoros kontyba fogva. Az arca vékonyabb lett, a szemei alatt fáradtság árnyékai húzódtak. Már nem az a diadaltól sugárzó szerető volt, hanem egy anya, akit megrágott és kiköpött a valóság. – Claire – kezdte, és a hangja bizonytalan volt. – Ülj le, Vanessa.
Leült a velem szemben lévő bőr fotelbe, és idegesen tördelte a kezeit. – Nem tudtam, kihez forduljak – mondta, miközben a tekintetét a padlóra szegezte. – Az apám megszakította velem a kapcsolatot, miután a botrány kirobbant. Azt mondta, tönkretettem a nevünket. Nathan… nos, Nathan olyan, amilyen. – Mit akarsz, Vanessa? Nincs időm a múlt boncolgatására. Felsóhajtott, majd kinyitotta a táskáját, és egy vaskos mappát tett az asztalra. – Nathan új vállalkozásba kezdett. “Konzultációs” céget alapított. És… engem használ fedőnek. A kislányunk, Lily nevére nyitott számlákat. Megfenyegetett, hogy ha nem írom alá a papírokat, elpereli tőlem a gyereket, mondván, hogy “instabil” vagyok. – Felemelte a tekintetét, és most először láttam a szemében nyers, kétségbeesett félelmet. – Rájöttem, hogy pénzt mos. Olyan ügyfeleknek, akiknek a Cartwright & Bell-től kellett távozniuk.
Hátradőltem a székemben. Nathan sosem tanul. A gőg és a kapzsiság mindig erősebb volt nála a józan észnél. – És miért hozzám jöttél? – kérdeztem, a hangom mentes minden empátiától. – Mert te vagy az egyetlen, aki nem fél tőle. És te vagy a legjobb abban, hogy megtaláld, amit ő elrejtett. – Kinyújtotta a mappát felém. – Itt vannak a számlaszámok. A jelszavak. Minden, amit le tudtam tölteni, mielőtt kizárt a rendszerből.
Néztem az asztalon heverő mappát. Két évvel ezelőtt ez a nő még a hasát simogatva mosolygott az arcomba, miközben a férjemet birtokolta. Most itt ült, és a segítségemet kérte, hogy megmentse a gyermekét ugyanattól a férfitól. A karma nemcsak könyörtelen, de ironikus is.
Lassan a mappa felé nyúltam, és kinyitottam az első oldalt. – Ha elvállalom – mondtam halkan –, az azt jelenti, hogy Nathant végleg a rácsok mögé juttatjuk. Kész vagy erre? Mert a kislányod apjáról beszélünk. Vanessa arca megkeményedett. Az a törékeny, megfélemlített nő egy pillanatra eltűnt. – Nem az apja. Csak egy ember, aki minket is feláldozna, ahogy téged is. Igen. Kész vagyok.
5. RÉSZ
Az elkövetkező három hétben alig aludtam. A dokumentumok, amelyeket Vanessa hozott, csak a jéghegy csúcsa voltak. Nathan nemcsak pénzt mosott; egy bonyolult, több államon átívelő Ponzi-sémát (piramisjátékot) épített fel, amelyben a régi ügyfeleit használta fel arra, hogy újakat csábítson be. A kislánya, Lily nevére nyitott számlákon keresztül mosta tisztára a “jutalékokat”, így ha a hatóságok kopogtatnak, a papíron Vanessa tűnt volna a fő kedvezményezettnek. Tipikus Nathan. Mindig talált egy nőt, akit pajzsként használhatott.
Amikor minden részlet a helyére került, újra hívtam Marát. – Mennyire sziklaszilárd a bizonyíték? – kérdezte az ügyvédem a telefonban. – Sziklaszilárdabb, mint a házassági szerződésem volt – feleltem. – Ötvenmillió dollár mozog a számlákon. És a legjobb rész? Nathan tegnapelőtt egy újabb ötmilliót akart átmozgatni, de a tranzakciót a rendszer „biztonsági okokból” zárolta. – Te zároltad? – Én csak… optimalizáltam a banki riasztási paramétereket – mosolyogtam. – Szerdán találkozom a helyi FBI-kirendeltség vezetőjével. Vanessa hajlandó tanúskodni, és vádalkut kötni az immunitásért.
Szerda reggel egy szürke, esős nap volt. A kávézómba tartottam, amikor egy fekete Mercedes SUV fékezett le mellettem a járdaszegélynél. Az ablak leereszkedett. Nathan ült a volán mögött. Még mindig jóképű volt, de az a ragyogó, gondtalan aura, ami egykor a védjegye volt, teljesen eltűnt. Az arca feszült volt, a szemeiben fáradtság ült. – Szállj be, Claire. Csak beszélni akarok. Megálltam. Megigazítottam a sálamat. – Ha beszélni akarsz, kérj időpontot a titkárnőmtől. – Ne játszd ezt velem! – förmedt rám, a hangja hirtelen megemelkedett. – Tudom, hogy Vanessa nálad volt. Tudom, hogy mit csinálsz.
Közelebb léptem az autóhoz. Nem éreztem félelmet. Már régen nem. – És te mit csinálsz, Nathan? Megfenyegetsz az utcán, fényes nappal, térfigyelő kamerák alatt? Nem tanultál semmit az előző leckéből? Az álla megfeszült. – Tönkre akarod tenni az életem. Megint. – Nem, Nathan. Én csak a könyvelést csinálom. Te teszed tönkre a saját életedet a rossz befektetésekkel. A kislányod nevét használni egy Ponzi-sémában? Még tőled is alulmúlja az elvárásaimat.
– Ő az enyém is! – csattant fel. – Én csak biztosítani akartam a jövőjét! Te ezt nem értheted, mert sosem volt családod, amit meg kellett volna védened! A szavai úgy hangzottak, mint egy tompa puffanás egy vastag páncélon. – Én a saját jövőmet biztosítottam, Nathan. Te pedig a saját celládat. Sarkon fordultam, és elindultam a kávézó felé. Nathan még kiabált valamit utánam, de a hangját elnyomta a reggeli forgalom zaja.
6. RÉSZ
Az akció gyors és csendes volt. Péntek hajnalban az FBI razziát tartott Nathan irodájában és a lakásában. Letartóztatták nagy értékű csalás, pénzmosás és zsarolás vádjával. A hír még aznap délután címlapra került a gazdasági hírekben. „Egykori sztárügyvéd Ponzi-botránya”.
