Amikor befejezte, azt mondta:

– Először is: nem fogjuk állítani, hogy mi volt abban a teában, mert nem tudjuk. Tényekkel fogunk dolgozni.

Aztán ellenőrizte a bankszámlakivonatokat.

Tíz perccel később három passzt is szerzett.

– Felismeri ezeket a tranzakciókat?

Megráztam a fejem.

Összesen körülbelül egymillió háromszázezer pesót tettek ki.

Fáztam.

Mauricio nem egyszerre vette ki a pénzt. Hónapokig apró összegekben mozgatta, a mindennapi befizetésekkel keverve.

„A férje nem tegnap döntött úgy, hogy különválik” – mondta Daniel. „Már egy ideje készült rá.”

Ez a mondat jobban fájt, mint elképzelni, ahogy megcsókolja Lorenát.

Daniel javaslatára felszereltem egy kis kamerát a ház egyik közös helyiségében, a stúdió folyosója felé irányítva. Semmi a hálószobában, semmi privát. Csak tudnom kellett, ki jön és megy.

A következő napokban Mauricio abbahagyta a teázást.

Ehelyett engem kezdett figyelni.

– Más vagy – mondta egy este.

– Sok munka.

-Minden rendben?

-Tökéletesen.

Mosolyogtam.

Nem hitt nekem.

Szombaton reggel 9:16-kor kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számtól.

„Lorena vagyok. Kérlek, ne mondd el Mauriciónak, hogy írtam neked.”

Megjelent egy másik üzenet.

„Azt mondta, hogy már tudtál a válásról.”

Egy kávézóban vagyunk a Plaza Anteán.

Arra számítottam, hogy egy arrogáns nővel találkozom.

Lorena farmerben, egy egyszerű blúzban érkezett, és olyan arccal, mint aki szintén nem aludt.

– Bocsásson meg – mondta.

Később bevallotta, hogy Mauricióval egy leóni üzleti út során kerültek közelebb egymáshoz. Csókolóztak. Üzeneteket váltottak. Mauricio biztosította, hogy a házasságuknak vége, és csak anyagi okokból élnek tovább együtt.

De nem ez volt a legrosszabb rész.

– Azt is mondta, hogy memóriaproblémáid vannak.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

Mauricio azt mondta neki, hogy elfelejthetem a beszélgetéseket, furcsa pénzügyi döntéseket hozok, és kiüríthetem a számláinkat a válás alatt.

Lorena évekig dolgozott az adminisztrációban.

Ezért kért tőle segítséget Mauricio a dokumentumok „rendszerezéséhez”.

„Bizonyos átutalásokat és mozgásokat úgy akartam bemutatni, mintha rosszul kezelnéd a pénzt” – ismerte el. „Nem egészen dokumentumokat hamisítottam… hanem a történetet szabtam testre.”

– Azt hitted, megvéded tőlem?

Lorena lesütötte a tekintetét.

-Igen.

– Segítettél neki megvédeni magát a nőtől, aki elől pénzt rejtegetett.

Lehunyta a szemét.

-Tudom.

Aztán felém csúsztatta a mobilját.

Beszélgetés zajlott Mauricióval.

Lorena: „Szükséges ilyen későn menni?”

Mauricio: „Igen. Megissza a teát. Aztán legalább két óránk lesz.”

Úgy éreztem, mintha elcsendesedett volna a világ.

– Mi volt a teában?

– Nem tudom. Esküszöm. Mauricio azt mondta, hogy beveszel valamit altatóként.

– Soha nem vittem el semmit.

Lorena elsápadt.

Aztán elmagyarázta, miért döntött úgy, hogy engem keres.

Mauricio másnap tervezte bejelenteni a szakításunkat, édesanyja, Teresa hetvenedik születésnapi partiján.

Ott lenne a családja.

Enyém.

A testvérei.

Unokatestvérek.

Barátok.

Minden.

– Először a saját verzióját akarja elmesélni – mondta Lorena. – Azt akarja, hogy az emberek már a beszéd közben azt higgyék, hogy zavarban vagy.

Délután minden információt átadtam Danielnek.

Kétszer is elolvasta az üzeneteket.

– Lehet, hogy holnap nem megy el.

-Tudom.

– Nem kell semmit sem bizonyítanod húsz ember előtt.

– Én is tudom.

– Akkor miért érzem úgy, hogy el fog menni?

Mauricióra gondoltam, aki hónapokig készítette elő a fáradt, feledékeny, érzelmileg labilis feleség történetét.

Ha közönségre vágyott, akkor lett volna neki.

De ezúttal nem ő lenne az egyetlen, aki megszólalna.

És Mauricio még mindig nem tudta, ki fog belépni azon az ajtón, éppen amikor azt hitte, hogy teljesen legyőzött…

3. RÉSZ

Vasárnap húsz percet töltöttem a szekrényem nézegetésével.

Fogalma sem volt, hogyan kellene egy nőnek öltözködnie, amikor a férje nyilvánosan bejelenteni készült, hogy többé nem hagyatkozhat a saját emlékezetére.

Végül sötétkék nadrágot és krémszínű blúzt választottam.

Semmi látványos.

Pontosan ezt akartam.

Mauricio megjelent az ajtóban, miközben a fülbevalómat tettem fel.

– Nagyon csinosan nézel ki.

– Anyád csak egyszer lesz hetvenéves.

Egy pillanatra a tükörbe szegezte a tekintetemet.

Azon tűnődtem, vajon gyanított-e valamit.

Aztán elmosolyodott.

– Mindig olyan helyes.

Az étkezés egy Juriquillában található olasz étteremben lesz, amit Doña Teresa imádott. Mauricio egy különtermet foglalt le körülbelül húsz fő részére.

Amikor megérkeztünk, a nővére, Karla éppen lufikat helyezett fel. A bátyám, Javier is megérkezett a feleségével. Volt ott két unokatestvér Celayából, egy nagynéni San Miguel de Allendéből, és Doña Teresa több barátja is.

Az anyósom átölelt.

– Drágám, fáradtnak tűnsz.

Majdnem felnevettem.

—Kemény hét.

A vacsora abszurd módon, normális módon zajlott.

Beszélgettek a benzin áráról, egy unokatestvérükről, aki lemondta az esküvőjét, és arról, hogy melyik szupermarketben kapható a legjobb avokádó azon a héten.

Doña Teresa már sokadik alkalommal is elmesélte, hogyan szorult be Mauricio feje ötéves korában a lépcső rácsai közé.

Mindenki nevetett.

Én is.

És miközben ezt tettem, figyeltem a férjemet.

Tizenhét éves.

Tudta, hogyan rendelte a tacót.

Tudtam, hogy utálja a nagy viharban való vezetést.

Tudtam, hogy azt fogja mondani, hogy nem kér desszertet, és akkor megeszi az enyém felét.

Ismertem a horkolását, a kedvenc ingeit, azt, ahogy a kulcsait kereste, amikor ideges volt.

És mégis, nem ismertem azt a férfit, aki képes lett volna egy csészéből az ágyam mellett őrködni, nehogy felébredjek.