Tizenkét évvel korábban Elena kétségbeesésében bement abba a szövetkezetbe, ahol Carmen dolgozott. Férje cége csődbe ment, és a házukat hetek múlva zárolták ki.

Elena nem értette a dokumentumokat.

Carmen befejezte a műszakját… és maradt, hogy segítsen neki.

Aztán napokig telefonált neki, jelentéseket gyűjtött, újratárgyalta a határidőket, és talált egy programot, ami lehetővé tette a család számára, hogy megtartsa az otthonát.

– Megmentettél minket, amikor senki sem akart ránk hallgatni – mondta Elena.

Kármen megrázta a fejét.

– Csak a dolgomat végeztem.

– A menetrended 3 órával korábban véget ért.

Álvaro ekkor Luciára nézett.

–Van egy fénykép Carmenről a szüleim házában, ami már 12 éve ott van.

Lúcia lehunyta a szemét.

– És láttad őt – folytatta Álvaro –, ugye?

A nő bólintott.

-Igen.

– Tehát pontosan tudtad, hogy ki ő.

Lúcia sírni kezdett.

Álvaro hátrált egy lépést.

– Miért akadályoztál meg hónapokig, hogy találkozzam vele?

Lúcia felnézett.

És az oltár előtt, ahol esküvőjére sor került, kimondta azt a mondatot, amitől a 200 vendég teljesen mozdulatlanná vált.

– Mert minden, amit a családomról mondtam, hazugság volt.

3. RÉSZ

A pap reagált először.

A vendégekre nézett, majd Álvaróra, Lucíára és Carmenre.

– Talán jobb lenne a sekrestyében beszélni.

Álvaro nem válaszolt azonnal.

Folyamatosan azt a nőt nézte, akit mindössze 10 perccel azelőtt még feleségül akart venni.

Lucia arcát könnyek borították.

Végül Álvaro átadta a mikrofont a papnak, és az öten egy mellékhelyiségbe mentek: Carmen, Lucía, Álvaro, Elena és Roberto, a vőlegény apja.

Amint becsukódott az ajtó, Lucia a falnak támaszkodott.

– Nem tudtam, hogyan javítsam ki.

Álvaro állt előtte.

– Kezdd azzal, hogy elmondod, mit kell megjavítani.

Lucia nehezen lélegzett.

– Amikor egyetemre kerültem… elkezdtem hazudni.

Kármen nem szólt semmit.

Hallani akartam, meddig jutottam el ezzel.

– Az osztálytársaim marbellai házakról, New York-i utazásokról, ügyvéd, orvos, üzletember szülőkről beszélgettek… Azt mondtam, hogy anyám banki területen dolgozik.

Carmen kissé felvonta a szemöldökét.

– Egy hitelszövetkezetnél dolgozom.

-Tudom.

– Akkor folytasd.

Lucia megszárította a könnyeit.

– Először csak apró részleteket változtattam meg. Azt mondtam, hogy területi igazgató vagy. Aztán, hogy sokat utazol a munkád miatt. Később azt mondtam, hogy több ingatlannal is rendelkezünk.

Álvaro pislogás nélkül figyelte.

– Azt mondtad, hogy a családodnak volt egy farmja Guadalajarában.

Lúcia lehunyta a szemét.

– Ez volt a nagymamám falusi háza.

Carmen ütést érzett a mellkasán.

A ház 70 méter hosszú volt, nedves volt a folyosó, és volt egy terasz is, ahol az anyja paradicsomot ültetett.

Álvaro folytatta:

– Azt is mondta, hogy édesapjának ingatlanbefektetései voltak.

– Apának volt egy háza.

Kármen végre megszólalt.

–A ház, ahol laktunk, Lucía. Még 23 évnyi jelzáloghitel volt hátra, amikor meghalt.

Lucia lehajtotta a fejét.

Roberto végigsimított a homlokán.

Elena Carmennel maradt, még mindig megrendült a találkozástól.

– És én? – kérdezte Carmen. – Mit mondtál rólam?

Lucia válaszára várt egy kicsit.

– Hogy nagyon visszafogott voltál.

– Ez nem magyarázza meg, miért nem tudott Álvaro soha találkozni velem.

– Azt mondtam, hogy kerülöd a társasági eseményeket.

– És mi a helyzet a lemondott vacsorákkal?

Lúcia újra sírt.

– Féltem.

Carmen rámeredt.

– Nem féltél, hogy zavarba hozlak?

Lucia nagyon lassan megrázta a fejét.

– Attól féltél, hogy elmondom az igazat.

Ezek a szavak betöltötték az egész termet.

Lucia eltakarta az arcát.

-Igen.

Carmen dühöt érzett, de mindenekelőtt nehezen leírható szomorúságot.

Évekig töprengett azon, hogy mit rontott el.

Beszélgetések áttekintése.

Minden karácsony, minden születésnap, minden tinédzserkori veszekedés átgondolása.

És most rájött, hogy a lánya nem azért ment el, mert Carmen rossz anya volt.

Eltávolodott, mert a létezése már nem illett bele abba a kifinomult verzióba, amit Lucia alkotott magáról.

„Mikor kezdett el szégyellni engem?” – kérdezte Carmen.

Lucia felemelte az arcát.

– Nem egészen tőled jött.

– Akkor magyarázd el nekem.

– Az életünkből.

Carmen csendben fogadta a szavakat.

Lucia sietve folytatta.

–Anya, amikor egyetemre kerültem, úgy éreztem, mindenkinek van valamije, ami nekem nincs. Az egyik osztálytársamnak sofőrje volt. Egy másik úgy beszélt a baqueirai síelésről, mintha csak kenyeret vennénk. Voltak, akik soha nem kérdezték meg, mennyibe kerül egy étkezés, mielőtt megrendelték volna. Én mindenhez fejszámológépet vittem magammal, mert egész életemben téged láttalak számolni.

– Szégyenletesnek találtad?

– Akkor igen.

Carmen egy pillanatra lehunyta a szemét.

Emlékezett azokra az estékre, amikor pénzt tettek az asztalra.

Azok a hónapok, amikben felhagytam a ruhavásárlással, mert Luciának szemüvegre volt szüksége.

Nyáron nem mentek nyaralni, mert elromlott a mosógép, és az autót meg kellett javítani.

Azt hitte, hogy a lánya áldozatokat lát.

Lucia látta már a szegénységet.

– El sem tudod képzelni, mennyit adnék, hogy visszamehessek – mondta Lucía.

– De nem teheted.

-Tudom.

Álvaro hallgatott.

Ez jobban aggasztotta Luciát, mint bármilyen sikoly.

Közeledett hozzá.

– Álvaro, szeretlek.

Hátrált egy lépést.

– Nem erről beszélünk.

-Tudom.

– Biztonságos?

Lúcia megállt.

Álvaro a templom felé mutatott.

– Majdnem 200 ember van odakint, mert ma bizalmat fogadtunk volna. És most jöttem rá, hogy évekig hamis személyazonosságot építettél fel. Nem tudom, hogy amit rólad tudok, annak melyik része igaz.