Évekig a „család” a gazdagságot, a hírnevet, az épületeken lévő vezetékneveket és az újságírók előtti illendő mosolyt jelentette. Soha nem azt, hogy egy nő sírását hallgathatjuk.
– A feleségem terhes volt.
– Nem tudhattuk.
– Nem akartuk tudni.
Gonzalo felemelte a hangját.
– Vigyázz! Ez akár a céget is elbuktathatja.
Álvaro anélkül nézett rá, hogy lesütötte volna a szemét.
– Akkor a cégnek ki kell állnia az igazság mellett.
Az apja mintha nem ismerte volna fel.
Álvaro most először gondolta úgy, hogy ez jó jel.
Két napba telt, mire megtalálta Irént.
Nem bujkált. Egyszerűen csak kívül élt azon a világon, ahol a Ferrerek először kerestek.
Egy alcalá de henaresi plébánia segített neki a terhessége alatt. Egy szociális munkás ismerte az esetét. Egy nyugdíjas ápolónő vigyázott az ikrekre délutánonként, míg Irene takarított a lakásokban és óránként adminisztratív munkát végzett.
Egy kicsi, bérelt házban lakott, keskeny terasszal és cserepes muskátlikkal.
Javier Robles, Álvaro ügyvédje figyelmeztetést adott neki:
– Ne a fekete terepjáróval érkezzen. Ne hozzon sofőrt. Ne csináljon ebből egy látogatást Mr. Ferrertől.
Álvaro egy egyszerű autót bérelt.
Amikor megérkezett, Irene az udvaron volt. Mateo egy takarón aludt. Leo a karjában volt.
Nem lepődött meg, amikor meglátta.
Ez jobban fájt, mint bármilyen sértés.
„Ügyvéddel jött?” – kérdezte, amikor meglátta Javiert néhány lépéssel maga mögött.
– Csak hogy tudd, nem akarok tőled semmit elvenni.
Irene megsimogatta a baba hátát.
– Már eleget kikaptál tőlem.
Álvaro lesütötte a tekintetét.
– Tudom az igazságot.
-Melyik?
A kérdés erősen érintette, mert túl sokan voltak.
–Tudom, hogy Claudia készítette elő a bizonyítékokat. Tudom, hogy Sergio elrejtette a dokumentumokat. Tudom, hogy írtál nekem. Tudom, hogy a levelek sosem érkeztek meg. Tudom, hogy a gyerekek megszülettek, és én nem voltam ott.
Irene a kert felé nézett.
– Késésben vagy.
-Tudom.
– Nem. Nem tudod.
A hangja nem emelkedett fel.
–Elkéstél a terhességgel. A szüléssel. Azokkal az éjszakákkal, amikor az egyikünk sírva felébresztette a másikat. Leo lázával. Mateo első mosolyával. Minden egyes nyomtatvánnyal, ahová a neved írtam, miközben te valószínűleg még tolvajnak hittél.
Álvaro megszorította a kezében tartott levelet.
– Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem.
-JÓ.
– Meg akarom javítani, amit lehet.
Irene örömtelenül mosolygott.
– A pénzes férfiak mindig azt hiszik, hogy a javítás fizetést jelent.
– Ezúttal nem.
– Akkor mondd el, mit jelent.
Álvaro mély levegőt vett.
–Hogy te döntöd el, mennyire kerülhetek közel hozzád. Hogy apasági tesztet csináltathatok, ha akarod. Hogy a gyerektartásdíjat törvényileg szabályozni fogják. Hogy nem jelenek meg bejelentés nélkül. És hogy ha nem akarsz látni, el kell fogadnom.
Irene néhány másodpercig figyelte.
– Az ügyvédem fogja intézni a vizsgálatot.
-RENDBEN.
—Nem fogsz közvetlenül pénzt küldeni.
-RENDBEN.
– Nem fogsz drága ajándékokat küldeni, mintha azzal időt nyernél.
-RENDBEN.
– És ha Claudia, az apád, vagy bárki a környezetedből engedély nélkül közeledik a gyerekeimhez, akkor mindennek vége.
-RENDBEN.
Minden egyes állapot egy szűk ajtó volt.
Álvaro hálás volt, hogy volt egy ajtó.
A teszt megerősítette azt, amit a tanúsítványok már állítottak.
Leo és Mateo voltak a fiai.
Álvaro csütörtök reggel kapta meg az eredményt. Becsukta az irodája ajtaját, és csendben sírt.
Nem meglepő módon.
A te hibád miatt.
Hónapokig volt apa anélkül, hogy tudta volna, mert valaki hazudott, igen. De azért is, mert inkább elhitte azt a történetet, ami megvédte a büszkeségét.
Az első felügyelt látogatásra a plébánia egyik szobájában került sor.
Irene leült az ajtó mellé. Az ügyvédje a közelben maradt.
Álvaro kétszer is kezet mosott, mielőtt belépett.
Leo ébren volt.
Mateo aludt.
Amikor először tartotta Leót a karjában, nem tiszta, filmes boldogságot érzett. Félelmet érzett.
Kicsi volt.
Igazi.
Ártatlan minden felnőtt döntésben.
A baba kinyitotta a szemét.
Blues.
Mint a tiéd.
– Szia – suttogta Alvaro.
Irén elfordította az arcát.
Álvaro sírt.
Ugyanezen a héten ügyvédei pert indítottak Claudia és Sergio ellen. A nyomozó, akit sarokba szorítottak az átutalások, beleegyezett az együttműködésbe. Egy szállodai alkalmazott megerősítette, hogy a fényképeket megrendezték. A nő, aki a brosst a szekrénybe helyezte, elismerte, hogy pénzt kapott.
Klaudia eleinte mindent tagadott.
Aztán Sergiót hibáztatta.
Ezután azt állította, hogy Irene okozta a helyzetet.
Végül ügyvédein keresztül azt mondta, hogy „szeretetből” cselekedett.
Álvaro csak egyszer olvasta el a mondatot.
Soha többé nem tette meg.
Nem akartam, hogy a szerelem szót az árulás leplezésére használják.
Gonzalót tanúként idézték be.
Azon az éjszakán felhívta.
– Tönkreteszed a család nevét.
Álvaro két bölcsőt állított fel a házában egy szobában, bár még mindig nem tudta, hogy a gyerekek valaha is ott fognak-e aludni.
– Nem. Azért tartom vissza magam attól, hogy embereket pusztítsak el, hogy megvédjem őt.
– Irene kihasznál téged.
Alvaro letette a csavarhúzót.
– Ha még egyszer így beszélsz róla, az lesz az utolsó beszélgetésünk.
– Én vagyok az apád.
– Akkor kezdj el úgy viselkedni, mint aki érti, mit jelent annak lenni.
Letette a telefont.
Remegtek a kezei.
Nem félelemből.
Gyászban.
