Három nappal később megkaptuk az első dokumentumokat.

Hajnali 2:47-kor a vérbank megerősítette a műtétemhez kompatibilis egységeket.

3:12-kor kettőt közülük egy másik műtőbe irányítottak.

Engedély: Dr. Alejandro Serrano.

3:28-kor veszélyesen leesett a vérnyomásom.

Amikor az orvosok több vért kértek, már nem volt elegendő véradag.

Még életben voltam egy később érkezett sürgősségi adománynak köszönhetően.

Fernandára néztem.

– Ha az illető nem adományozott volna…

Nem fejezte be a mondatot.

Anyám sírva ment be a fürdőszobába.

Nem tudtam.

Még a sírás is fájt.

De a legzavaróbb dokumentum később jelent meg.

Mariana hetek óta ellátásban részesült a klinika jóléti alapjából.

Jobban ismertem azt az alapot, mint bárki más, mert én is segítettem létrehozni.

A pénzügyi támogatás elnyeréséhez igazolni kellett a pénzügyi rászorultságot, és át kellett menni egy bizottságon.

Mariana egyik követelménynek sem felelt meg.

A dossziéjában csak ez szerepelt:

„Különleges engedély az Orvosi Igazgatóságtól.”

Alejandro ismét aláírta.

Fernanda tovább nyomozott.

Mariana családja egy ingatlancég tulajdonosa volt, amely hónapokkal korábban beszélt Alejandróval arról, hogy jelentős összeget fektessen be a klinika bővítésébe.

Ez még nem volt hivatalos befektetés.

De a dátumok túlságosan is jól egyeztek.

Marianna visszatérése.

A kiváltságaik.

A tárgyalások.

És végül az a kora reggel, amikor Alejandro úgy döntött, hogy elküldi az ő vérét, mielőtt nekem küldené.

Mariana felhívott, amikor megtudta, hogy nyomozást folytatunk.

– Csak élni akartam – zokogta. – Te a felesége vagy. Hét éve együtt vagytok. Mit akartál, mit tegyek?

– Tudtad, hogy a vért először a vészhelyzetemre szánták?

Néma maradt.

Aztán elkövette a hibáját.

– Alejandro tudta, hogy meg fogod érteni.

Úgy éreztem, mintha valami eltört volna bennem.

– Honnan tudod, hogy mire gondolt Alejandro?

Csend.

Felvettem az egész beszélgetést.

Azon az estén Fernanda bírósági végzést szerzett a kórház belső felvételeinek megőrzésére.

Másnap reggel felhívott.

Más volt a hangja.

– Daniela, megtaláltuk a folyosói kamerát.

– Hallasz valamit?

-Igen.

-Hogy?

Fernanda néhány másodpercig hallgatott.

—Hallható, amint egy orvos figyelmezteti Alejandrót, hogy az egységek eltérítése veszélybe sodorhatja őt.

Éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul.

– És mit válaszolt?

Fernanda mély levegőt vett.

Azt mondta: „Ő a feleségem. Ismerem őt. Meg fogja érteni.”

De nem ez volt a legrosszabb rész.

Percekkel az ítélet előtt Alejandro kapott egy hívást Mariana és családja befektetésével kapcsolatban.

És a felvételen pontosan hallani lehetett, mit ígértek neki, ha jól túl lesz a műtéten.

3. RÉSZ

Két héttel később már órákig tudtam ülni anélkül, hogy szédültem volna.

Még mindig tudtam segítséggel járni, és volt egy sebhelyem, ami valószínűleg életem végéig elkísér majd, de már nem éreztem magam tehetetlennek.

Alejandro viszont úgy tűnt, kezdi elveszíteni az irányítást minden felett.

Először a családja jött.

Az anyósom, Patricia, meggyőzte anyámat, hogy tartsunk egy „családi összejövetelt” nála, Zapopanban.

Szerinte egy hét évnyi házasságot nem lehetett “nyomás alatt hozott döntéssel” lerombolni.

Beleegyeztem, hogy elmegyek.

Nem kibékülni.

Hogy hallják, meddig hajlandóak elmenni.

Amikor beléptem a kerekesszékemmel, az apósomékat, Alejandro két testvérét és számos rokont találtam a szobában ülve.

Volt egy dokumentum az asztalon.

Patricia közvetlen volt.

– Csak azt szeretnénk, ha aláírna egy nyilatkozatot, amelyben tisztázza, hogy az egész egy orvosi félreértés volt, és hogy nem fog panaszt tenni Alejandro vagy a klinika ellen.

Nevettem.

– Félreértés?

– Élsz – felelte az apósom. – Alejandro egy másik nő életét is megmentette. Nem teheted tönkre a karrierjét csak azért, mert a feleségeként szenvedsz.

„Nem arról számolok be, hogy a férjem egy másik nőt is megvizsgált. Arról számolok be, hogy egy orvosigazgató személyesen beavatkozott egy olyan döntésbe, amely befolyásolta a kezelésemet.”

Patricia ököllel az asztalra csapott.

–Mindig is értelmes asszony voltál! Mi történt veled?

Ránéztem.

–Évekig összekeverték az észszerűséget azzal, hogy engem hagytak utoljára.

Elővettem egy mappát.

Először is kiraktam a klinika alapjába befizetett személyes hozzájárulásaimról szóló bizonylatokat.

Aztán a kölcsönszerződések, amelyeket a házassága előtti megtakarításaiból biztosított.

Végül pedig a ház felújítására kifizetett összegek, amikor Alejandro azt mondta, hogy nem tud segíteni a szüleinek, mert mindenét a kórházba fekteti.

Patricia elvesztette a színét.

– Miért hozod fel ezeket a dolgokat most?

– Mert ma véget érnek a hozzájárulásaim.

Az apósom kiegyenesedett.

– Daniela, ezt nem lehet csak úgy hirtelen megcsinálni.

„Amikor a véremről volt szó, azt mondtad, hogy nehéz döntést kell elfogadnom. Most, hogy pénzről van szó, mindenki alkudni akar.”

Alejandro az ablaknál állt.

Most először nem szólt semmit.

Aztán letettem az asztalra Mariana anyagi támogatási kérelmét.

– Magyarázd el ezt nekik is.

Rám nézett.

– Ne keverd bele Marianát ebbe.

– Miért kapott olyan juttatásokat, amelyeket anyagi nehézségekkel küzdő betegeknek szántak?

Senki sem válaszolt.

– És miért tárgyalt a családja ugyanekkor a klinikájával egy befektetésről?

Alexander apja felé fordult.

– Milyen befektetés?

Ekkor jöttem rá, hogy még a családja sem tudja az egész történetet.

Fernandával találtunk olyan e-maileket, amelyekben a Lozano család képviselője megígérte, hogy áttekinti egy új műtőtoronyba való befektetést. Nem volt végleges szerződés, de Alejandro megszervezett velük négyszemközti találkozókat.

Az egyik üzenetben az asszisztense ezt írta:

„Ha Mariana úgy érzi, hogy jól gondoskodnak róla, Mr. Lozano sokkal hajlandóbb lesz továbblépni.”