És volt ott egy aláhúzott mondat is:

„A nagylelkűség csak akkor nagylelkű, ha van választási lehetőséged. Azon a napon, amikor valaki követeli, valami mássá válik.”

Laurának el kellett fordítania a tekintetét.

– Apám erre számított Sergio részéről?

Ignacio habozott.

– Túl sok kérdést láttam a cég eladásával, az öröklési jogaiddal és azzal kapcsolatban, hogy a hagyaték mekkora részét tarthatja meg.

Aztán jött az igazi csapás.

– Továbbá Sergio néhány héttel ezelőtt felhívta ezt az irodát.

Laura felemelte a fejét.

-Szóval így?

– Azt kérdezte, hogy általában mennyi ideig tart egy öröklési eljárás, és milyen jogai lehetnek az örökös házastársának.

– Mikor hívott?

Ignacio óvatosan válaszolt:

– Amikor Manuel még kórházban volt.

Laura egy pillanatra elállt a lélegzete.

Míg ő teljes délutánokat töltött a kórházban, segített apjának felülni, és úgy tett, mintha nem félne, Sergio azt vizsgálta, mikor érkezik meg a pénze. Văn bản đã dán (1)

Dél után tért haza.

Sergio pontosan ott volt, ahol két nappal korábban találta.

Kávéház.

Hordozható.

Kényelmes ruhák.

Amikor Laura bejött, meg sem kérdezte, hogy van.

-Mennyibe kerül?

Laura letette a táskáját egy székre.

– Elég ahhoz, hogy megnyugodjak.

– Laura, mondd meg a számot!

-Nem.

Sergio összevonta a szemöldökét.

-Bocsánat?

– És az édesanyádnak sem lesz lakása, és Martának sem lesz 200 000 eurója.

Lassan becsukta a laptopot.

– De én már felmondtam az állásomban.

Laura elővette apja levelét a táskájából.

– Ez volt a probléma, Sergio.

Egyenesen ránézett.

– Mielőtt megkérdezted volna az egyetlen személyt, akire ez a döntés vonatkozott, meghoztad a döntést.

3. RÉSZ

Sergio néhány másodpercig hallgatott.

Aztán felkelt.

– Férj és feleség vagyunk.

-Pontosan.

– Akkor nem értem ezt a módot, ahogyan a „te pénzed” és az „enyém” pénzről beszélnek.

Laura évek óta hallotta már ugyanezt a kifejezést különböző változatokban. Amikor Sergio kölcsönadta az autóját Martának anélkül, hogy megkérdezte volna. Amikor 12 embert hívott meg vacsorára a házába, és előző nap értesítette Laurát. Amikor megígérte, hogy kifizeti Carmen javításait, mielőtt még tudta volna, mennyibe kerülnek.

Mindig ugyanúgy végezték.

„Család vagyunk.”

„Csak egyszer történik meg.”

„Ezen nem fogunk vitatkozni.”

Laura pedig szokásává tette a hallgatást.

– Nem arról beszélünk, hogy ki fizeti a vételárat – válaszolta. – Arról beszélünk, hogy otthagytad az állásodat, abban a reményben, hogy apám örökségéből megélhetsz.

– Kimerült voltam.

– Ezt megmondhattad volna nekem.

– Azt hittem, már nem kell folyamatosan feláldoznunk magunkat.

Laura lassan megrázta a fejét.

– Azt hitted, nincs kiút. Azt hitted, van rá engedélyed.

Sergio az ablakhoz lépett.

– Úgy állítod be, mintha valami szörnyű lenne.

– Felhívtad az apám ügyvédjét, miközben kórházban volt.

Sergio teste teljesen mozdulatlan maradt.

– Ignacionak nem kellett volna ezt így elmondania neked.

Ez a válasz jobban megerősített, mint bármilyen magyarázat.

– Akkor igaz.

– Tudni akartam, mi fog történni veled.

-Velem?

—Velünk.

–Minden este veled voltam a kórházban, Sergio. Megkérdezhetted volna, hogy mi fog történni velem.

– Nem voltál abban a helyzetben, hogy ezekről a dolgokról beszélj.

Laura érezte, hogy valami megváltozik benne.

Nem emelte fel a hangját.

–Apám kezdett eltűnni az életemből. Természetesen ez engem is érintett.

– Nem így akartam mondani.

– De te mondtad.

Sergio végigfuttatta a kezét a haján.

– Valakinek a jövőre is gondolnia kellett.

Laura néhány másodpercig figyelte.

Ez a mondat jobban fájt neki, mint a lemondás.

Mert Manuel utolsó heteiben a gyógyszerekre, a látogatásokra, az alig hozzáértő étkezésekre, az orvosi dokumentumokra, az álmatlan éjszakákra és azokra a beszélgetésekre gondolt, amelyek talán az utolsók voltak.

Sergio egy másfajta jövőről gondolkodott.

– Míg én azt számoltam, hogy mennyi időt pihenhet apám – mondta Laura –, te azt számoltad, hogy mennyi pénzt hagyhat rám.

Sergio lesütötte a tekintetét.

-Sosem akartam, hogy bármi történjen vele.

– Én ezt nem mondtam.

– De te gondolkodsz rajta.

– Nem. Szerintem már azelőtt elkezdtél örökösként élni, hogy én még lányként éltem volna.

A mondat csendben hagyta el a konyhát.

Laura kinyitotta a levelet, és csak az utolsó oldalt tette elé.

Sergio elolvasta az aláhúzott mondatot.

Egyszer.

Aztán egy másik.

– Apád rám gondolva írta ezt?

– Rám gondolva írta.

Ez látszólag nyugtalanította.

Sergio talán arra számított, hogy talál egy vádat, valamit, ami ellen védekezhet, egy közvetlen kritikát, amire válaszolhat.

De Manuel nem tette őt ellenségévé.

Csináltam valami sokkal furcsábbat is.

Lauráról beszélt.

A korlátairól.

A csendjükből.

Az a könnyedség, amivel éveket töltött azzal, hogy „nem számít”, amikor mégis számított.

„Nem lesz lakás” – ismételte meg. „Nem lesz 200 000 euró. A vagyon pedig abban az épületben marad, amelyet apám hagyott hátra.”

– És most mit tegyek?

Laura sajnálta magát, amikor meghallotta.

De a büntetés nem volt ugyanaz, mint a felelősség.

– Találj megoldást a meghozott döntésedre.

Azon az éjszakán Sergio az irodában aludt.

Másnap reggel Carmen felhívott.

– Laura, drágám – magyarázta nekem Sergio, hogy félreértés történt.

– Nem volt félreértés.

– Soha nem kértem tőle házat.

-Tudom.

Carmennek eltartott egy ideig, mire válaszolt.