Három órát várakoztatták a recepción… anélkül, hogy tudták volna, hogy ő az új tulajdonos.

1. RÉSZ

Reggel 11:30-kor Mercedes Rosario egy fa botra támaszkodva belépett a guadalajarai régi Textiles del Valle gyár fogadóterébe.

Egyszerű ruhát, kopott cipőt és egy bőrtáskát viselt, ami úgy nézett ki, mintha szebb napokat is látott volna. Odalépett a pulthoz, és udvariasan elmosolyodott.

– Jó reggelt kívánok. Beszélnem kell a vezetőséggel.

Patricia alig nézett fel a számítógépéből.

– Ülj le ide. Majd szólok, ha valaki fogadni tud.

Mercedes engedelmeskedett. Eltelt egy óra. Aztán még egy.

Senki sem kínálta meg vízzel. A kávéfőző folyamatosan működött, de csak a vezetőknek és a jól öltözött vendégeknek.

Mercedes fáradtan mindkét kezét a botjára tette, és néhány másodpercre lehunyta a szemét.

Két öltönyös férfi sétált el mellette. Az egyik megállt, és megbökte a társát.

– Patricia, a várótermet is hálószobává alakították át?

Mindketten nevettek.

– Úgy tűnik – felelte a recepciós. – És még mindig azt akarja, hogy fontos emberek előtt szolgálják ki.

Mercedes kinyitotta a szemét. Szégyellte magát, de nem szólt semmit.

A helyéről figyelte, hogyan bánnak azokkal, akiket alacsonyabb rendűnek tartanak.

Oscar Mendoza, aki 12 éve szövetbeszállítóként dolgozik, egy számlákkal teli mappával érkezett.

– Beszélnem kell valakivel a pénzügyi osztályról. Két hónapja nem kaptam fizetést. Ha ez így folytatódik, nem tudok többé árut szállítani.

– Ez nem az én problémám – felelte Patricia. – Intézze el azzal, aki a felelős érte.

– Már háromszor jöttem.

– Akkor vegyünk egy negyediket is.

Oscar összeszorította a száját, és leült a recepcióspult másik oldalára. Amikor tekintete találkozott Mercedesével, néma biccentéssel üdvözölték egymást. Két idegen volt, akiket ugyanaz a megaláztatás egyesített.

Röviddel ezután megkezdődtek az előkészületek egy nagyszabású ünnepségre. Megérkeztek a fehér virágokból, új poharakból és egy hatalmas bordó szalagból álló kompozíciók. Több alkalmazott is átrendezte a székeket a főteremben.

– Azt akarom, hogy minden makulátlanul tiszta legyen, mire megérkezik az új tulajdonos – parancsolta Patricia. – Azt mondják, nagyon igényes nő.

Kevesebb mint 5 méterre volt Mercedestől, de még csak meg sem kérdezte tőle, hogy szüksége van-e valamire.

Mercedes ráncos kezeire nézett.

Az új tulajdonos.

A szavak olyan érzelmeket váltottak ki belőle, amelyeket senki sem vett észre.

Amikor engedélyt kért, hogy kimehessen a fürdőszobába, Patricia anélkül, hogy ránézett volna, a folyosóra mutatott.

Miközben az épületben sétált, Mercedes rájött, hogy a probléma nem csak a recepcióval van.

Roberto Aguilar, az ügyvezető igazgató, parancsokat kiabálva járkált végig a folyosókon. Megdorgált egy Camila nevű fiatal alkalmazottat, mert egy virágkompozíció elveszett, pedig nem ő tette oda.

Ezután Doña Marlene-t, egy 64 éves takarítónőt hibáztatta a másik alkalmazott által kiöntött vízért.

„Ha valaki elesik, az az ő hibája lesz” – mondta neki.

Doña Marlene lehajtotta a fejét, és egyedül folytatta a takarítást.

Camila később elment mellette, annyi mappát cipelve, hogy alig látta az utat.

– Jó napot kívánok, Roberto úr – köszöntötte.

Válasz nélkül elment mellette.

Mercedes nehéz szívvel tért vissza a recepcióra. Mindent azért készítettek elő, hogy lenyűgözzék ezt a befolyásos nőt, de senkit sem érdekeltek azok az emberek, akik nap mint nap működtették a céget.

Délután 1:40-kor ismét úrrá lett rajta a kimerültség. A feje lassan a botjára hanyatlott.

Egy újabb nevetés ébresztette fel.

Mercedes felállt. Most először fontolgatta a távozást. Az üvegajtók felé indult, ahol a nap barátságosabbnak tűnt, mint a bent lévő emberek.

Aztán eszébe jutott egy mondat, amit a férje mondott sok évvel korábban:

– Ha egy nap másképp tudod csinálni, tedd meg.

Mercedes már éppen indulni készült, amikor lépteket hallott maga mögött.

– Asszonyom, várjon.

Camila volt az. Egy pohár vizet tartott a kezében.

– Láttam, hogy elaludt. Jól érzed magad?

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, lányom.

– Tessék. Már régóta vársz, és senki sem ajánlott fel neked semmit.

A fiatal nő segített neki leülni az ablak mellé, és egy kis párnát tett a háta mögé.

– Kivel találkozol?

– A vezetőséggel. Ez egy régi probléma.

– Remélem, hamarosan ellátják. Nem kellene ilyen sokáig várakoztatniuk.

Ez a kedvesség megváltoztatta Mercedes véleményét. Ha még mindig vannak a cégnél olyan emberek, mint Camila, talán megérte maradniuk.

De Patricia mindent látott.

Gyors léptekkel átszelte a fogadótermet, és megállt a fiatal nő előtt.

– Megint feladtad a posztodat?

– A hölgynek vízre volt szüksége.

– Nem azért vettünk fel, hogy kiszolgálj bárkit, aki betér az utcáról.

A Mercedes megpróbált közbelépni.

– Én voltam az, aki…

– Ne avatkozz bele – vágott közbe Patricia anélkül, hogy ránézett volna.

Aztán Camilához fordult.

– Pakold össze a holmidat. Kirúgtak.

A fiatal nő arca minden színt elvesztett.

– Kérlek, szükségem van erre a munkára. Az anyukám beteg, és én fizetem a gyógyszereit.

– Gondolkodnod kellett volna rajta, mielőtt engedetlenkedtél.

Camila felkapta a táskáját és sírva távozott, miközben a többi alkalmazott úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Patricia visszament a pulthoz, és ezt mondta egy kollégájának:

„Mindenesetre kirúgni akartam. Csak kellett egy ok.”

Mercedes ismét leült. Szomorúsága szilárd elhatározássá változott.