1. rész

Három órával a szalagavató előtt a húgom tönkretette a ruhát, aminek meg kellett volna változtatnia az életemet. Nem véletlenül öntötte ki a gyümölcslevet – felemelte a poharat, rám mosolygott, és egyenesen az 1200 dolláros ruhám elejére öntötte.

A narancsvörös folt tűzként terjedt szét az elefántcsont színű szaténon.

Egy lélegzetvételnyi időre az egész konyha elcsendesedett.

Aztán a húgom, Brielle, nevetett.

– Csak valami gagyi ruha, amit magad varrtál – mondta, és tökéletes göndör haját az egyik válla fölé dobta. – Dobd a kukába!

Anyám a mosogatónál állt, a telefonjával a kezében, és úgy tett, mintha nem látta volna. Mostohaapám egyszer a roncsban lévő ruhára pillantott, majd Brielle csillogó smaragdzöld ruhájára, amely biztonságban lógott a kamra ajtaján.

– Ne kezdj drámát, Leah! – figyelmeztetett.

Lenéztem a ruhámra. Negyvenhét óra kézi varrás. Hat hónapnyi megspórolt pénz. Minden egyes gyöngyöt egy asztali lámpa alatt varrtam, miközben Brielle anya hitelkártyájával vásárolni ment. Minden rejtett varrás tökéletesre sikeredett, mert ez nem csak az én báli ruhám volt.

Ez volt az első profi darabom.

De ezt nem tudták.

Számukra én voltam a csendes nővér. Aki részmunkaidőben dolgozott a szövetboltban. Aki használt cipőt hordott, és nem szólt semmit, amikor Brielle kölcsönkérte a sminktermékeimet, és soha nem adta vissza. Aki fennmaradt, és olyan terveket rajzolt, amikre a családomban senki sem nézett rá.

Brielle közelebb lépett, parfümje átható és drága volt.

– Tényleg azt hitted, hogy jobban fogsz besétálni a bálba, mint én? – suttogta. – A mai este az enyém. Bálkirálynő. Végzősök reflektorfényében. Minden.

Égett a torkom, de nem voltam hajlandó sírni.

Felvettem egy törölközőt.

Pislogott egyet. – Ennyi?

A törölközőt a foltos felsőrészhez nyomtam. „Ez az.”

A mosolya fél másodpercre megingott, mintha a nyugalmam jobban megbántotta volna, mint a sikítás.

Anya végül felsóhajtott. „Leah, talán vedd fel azt a kék ruhát a másodikos évfolyamról. Senki nem fogja észrevenni.”

Senki sem fogja észrevenni.

Ez a mondat egész életemben kísért.

Senki sem vette észre, amikor Brielle kitépett lapokat a vázlatfüzetemből, és „firkáknak” nevezte őket. Senki sem vette észre, amikor azt mondta az embereknek, hogy másolom a stílusát. Senki sem vette észre, amikor gúnyolódott a tervezői álmomon, miközben olyan ruhákat viselt, amelyeket soha nem vásároltam.

De valaki észrevette.

Egy hónappal korábban a rajztanárom ajánlására beneveztem a Harringtoni Ifjúsági Divatkezdeményezésbe. Küldtem fotókat az elefántcsont színű ruháról, közeli képeket a gyöngydíszítésről, és egy videót, amely elmagyarázza a mögötte rejlő történetet: egy ruhát, amelyet olyan lányoknak készítettek, akiknek azt mondták, hogy maradjanak kicsik.

Két nappal ezelőtt megkaptam az e-mailt.

Győztes.

Ma este a szalagavatón a Harrington Alapítvány az egész végzős évfolyam, a szülők, az adományozók és három helyi hírstáb előtt jelentette be legújabb feltörekvő tervezőjét.

Nem mondtam el a családomnak.

Azt akartam, hogy ők is hallják a többiekkel együtt.

Így hát kitisztítottam a foltot, felvittem az emeletre a roncsos hálóinget, és bezártam a hálószobám ajtaját.

Mögöttem Brielle felkiáltott: „Ne késs el, Hamupipőke!”

Remegő kézzel, nyugodt szívvel néztem magam a tükörben.

Aztán kinyitottam a vészhelyzeti ruhatáskámat.

És elmosolyodott.

2. rész

A második ruha már két hete a szekrényem hátuljában lógott.

Nem azért, mert arra számítottam, hogy Brielle elpusztítja az elsőt, hanem mert a profi tervezők felkészültek a katasztrófákra. A mentorom, maga Elaine Harrington tanította ezt nekem a győzelmem utáni videohívásunk során.

„Az anyag elromlik. A cipzárak elszakadnak. Az emberek szabotálják azt, amit nem értenek” – mondta. „Mindig legyen készenlétben egy második pillantásra is.”

A tartalék ruha fekete selyemből készült, ezüst kézzel kidíszített gyöngyökkel, amelyek úgy mozogtak, mint az eső a holdfényben. Egyszerűbb volt, mint az elefántcsont színű, élesebb, hidegebb. Ha az első ruha álom volt, ez figyelmeztetés.

Egyedül öltöztem fel.

Lent hallottam, ahogy Brielle kuncog a barátaival, miközben a nappaliban fényképezkednek. Amikor lementem, a nevetés abbamaradt.

Végignézett a fekete ruhán.

Azon az estén most először tűnt bizonytalannak.

Anya szája kissé kinyílt. „Honnan szerezted ezt?”

– Sikerült – mondtam.

Brielle gyorsan magához tért. „Aranyos. Temetési bál.”

A barátai kuncogtak, de erőltetettnek tűnt.

Az iskola báltermében Brielle elviselhetetlenné vált.

Csoportról csoportra lebegett, smaragdzöld ruháját mutogatva, és mindenkinek, aki meghallgatta, azt mondta, hogy „összeomlottam egy gyümölcsléfolt miatt”, és „valószínűleg strasszokat ragasztottam a függönyre”. A csillár alatt pózolt, puszilgatta az emberek arcát, megölelte a tanárokat, és úgy integetett a fotósnak, mint egy híresség.

A fal közelében maradtam, nyugodtan, figyelve.

Pár percenként rezegni kezdett a telefonom.

Ms. Alvarez, a rajztanárom: Itt van?

Én: Igen.

Ms. Alvarez: Elaine megérkezett. A helyi sajtó is. Készen állnak?

Átnéztem a szobán.

Brielle sarokba szorította Carter Milest, a szalagavató bizottság elnökét, és hangosan panaszkodott, hogy „lemásoltam a szalagavatói esztétikáját”. Még rám is mutatott.

– Esküszöm – mondta döbbenten –, Leah mindig is megszállottan rajongott értem. Valószínűleg csak a figyelemre vágyott, miután tönkretette a saját ruháját.

Ez volt az ő hibája.

Mert Carter apja volt a vendéglátóipari cég tulajdonosa. És otthon a konyhában egy kis biztonsági kamera volt felszerelve, miután Brielle egyszer azt állította, hogy a házvezetőnőnk ellopta a karkötőjét.