És az esküvő, amiről azt hitte, mindent megad neki…
már eltűnt.
Daniel volt az, aki előlépett, amikor a gyászom még a mindennapi élet legegyszerűbb részeit is lehetetlenné tette.
Ő segített elrendezni a temetési virágokat, fogadta a végtelen telefonhívásokat, amikor nem volt erőm megszólalni, és mellettem maradt a hosszú éjszakákon, amikor Apa elvesztése nagyobb fájdalmat okozott, mint amit túlélhettem volna.
Többször is magához ölelt, lehajolt, és halkan a hajamba súgta:
„Soha többé nem kell egyedül érezned magad.”
Egészen addig a délutánig azt hittem, hogy ezek a szavak a szeretet forrásából származnak.
Azt hittem, Dániel megígérte, hogy megvéd.
Hogy mellettem álljon.
Hogy az a személy lehessek, akire mindig számíthatok.
De ahogy a konyhaablakon álltam, és hallgattam, ahogy az anyjával beszélget, rájöttem, hogy ezek a szavak teljesen más jelentést hordozhatnak, mint amiben oly sokáig megbíztam.
Aztán Patricia lehalkította a hangját.
„Mi a helyzet a vagyonjogi módosítással?”
Az egész testem mozdulatlanná dermedt.
– Az aktatáskámban van – felelte Daniel. – A nászút után meggyőzöm, hogy engem nevezzen ki hivatalos menedzsernek. Ha összeházasodunk, nem fog minden apró döntést megkérdőjelezni.
Rövid csend következett.
Aztán Patricia feltette a kérdést, amitől elállt a lélegzetem.
„És a Harbor Street-i ingatlan?”
Abban a pillanatban, hogy ezek a szavak elhagyták a száját, minden izmom megfeszült.
Három órával azelőtt, hogy Daniel Mercerhez kellett volna hozzámennem, hazahajtottam, mert otthon felejtettem elhunyt apám óráját. Azt akartam, hogy a csokrom alá rejtve maradjon, amikor az oltárhoz megyek, ez egy apró módja volt annak, hogy magammal vigyem egy olyan napon, amikor ott kellett volna lennie, hogy lássa.
Danielnek és az édesanyjának, Patriciának a Grand Ashford Hotelben kellett volna fényképezniük. Ezért is álltam meg a hideg, amikor megláttam Patricia Mercedesét, ami két házzal arrébb parkolt az enyémtől, és hallottam a nevetését a félig nyitott konyhaablakon keresztül.
„Még három óra, és nem fogja tudni megváltoztatni a véleményét.”
Dániel habozás nélkül válaszolt.
„Miután mindent aláírtunk, a ház és a céghez való hozzáférés az én felelősségem lesz, nem az övé.”
Kint álltam az ajtóban, egyik kezemmel a veranda korlátját markolászva. Apám másfél évvel korábban halt meg, és Daniel volt az, aki áttartott a temetésen, virágokat rendezett, amikor alig tudtam gondolkodni, és megígérte, hogy soha többé nem kell egyedül éreznem magam.
Most már másképp értettem ezeket a szavakat.
Patricia lehalkította a hangját, de így is minden szót hallottam.
„Mi a helyzet a vagyonjogi módosítással?”
„A táskámban van. A nászút után meggyőzöm, hogy felvegyen hivatalos vezetőként. Ha összeházasodunk, abbahagyja a megkérdőjelezést.”
„És a Harbor Street-i ingatlan?”
Dániel halkan felnevetett.
„Ez az igazi nyeremény.”
Hideg érzés öntött el, mert a Harbor Street nem csupán egy újabb épület volt. Az Ellison Maritime Analytics központja volt, azé a cégé, amelyet apám évtizedekig a semmiből hozott létre, és amely szinte mindannak a központja volt, amit maga mögött hagyott.
Daniel két éven át unatkozott, valahányszor üzleti ügyek kerültek szóba, mégis mindig körültekintő kérdéseket tett fel a vagyonkezelői alapokkal, a szavazati jogokkal, a tulajdonosi struktúrákkal és a vezetői hatáskörrel kapcsolatban. Az ablakon kívül állva végre megértettem, miért.
Elővettem a telefonomat és elkezdtem a felvételt.
Patrícia ismét nevetett.
„Apád mindig azt mondta, ha nem tudsz pénzt keresni, akkor olyanhoz menj feleségül, akinek már van.”
Daniel olyan közömbös hangon válaszolt, hogy jobban fájt, mint amennyire a harag fájt volna.
„Jobban járok ennél. Túl érzelmes emberhez megyek feleségül ahhoz, hogy megvédje, amije van.”
Furcsa módon nem sírtam. Ehelyett megkerültem a ház oldalát, beléptem a pincén keresztül, és csendben felmentem az emeletre, hogy kivegyem apám óráját a széfből.
Aztán észrevettem Daniel aktatáskáját nyitva az asztalomon. Benne aláíratlan ingatlan-engedélyezési dokumentumok voltak, amelyekre mindkettőnk neve be volt gépelve, valamint apám vagyonkezelési összefoglalójának fénymásolata, egy dokumentum, amelyet soha nem adtam oda Danielnek.
Tíz perccel később már a kocsimban ültem.
Felhívtam a szállodát.
„Ő Claire Ellison.”
– Igen, Ellison kisasszony?
„Mondják le az esküvőt.”
Rövid csend támadt.
„Az egészet?”
„Az egészet.”
Aztán felhívtam Martint, apám régi ügyvédjét. A házat bámultam, miközben vártam, hogy felvegye.
„Martin, azt hiszem, Daniel végre megmutatta nekünk, hogy mit is akar valójában.”
A hangja azonnal megváltozott.
„Még ne szállj szembe vele.”
Lenéztem apám tenyeremben pihenő órájára.
„Nem terveztem.”
Azon a napon először éreztem magam teljesen biztosnak abban, hogy mi fog következni.
2. rész: Az esküvő, amit lemondtam, mielőtt csapdába ejthetett volna
Daniel délután 1:17-kor hívott, és elég vidáman hangzott ahhoz, hogy elgondolkodjak, milyen könnyen színlelhette végig. Addigra már elhajtottam a háztól, apám órájával a táskámban, a felvétellel pedig biztonságban a telefonomon.
„Hol vagy?”
“Vezetés.”
„A szállodába?”
“Nem.”
Hosszú csend következett, mielőtt végre kimondta a nevemet, de mielőtt még egy kérdést feltehette volna, letettem a telefont. Perceken belül Patricia kétszer is hívott, Daniel újra próbálkozott, és 1:24-re az esküvőszervező hivatalosan is tájékoztatta őket, hogy lemondtam a szertartást.
Ez a részlet azért számított, mert minden nagyobb szerződés az én nevemre szólt. Daniel hónapokig azt mondta a barátainak és rokonainak, hogy a családja fizeti az esküvőt, de az igazság az volt, hogy apám hagyatéka fedezte az egész eseményt.
