Azon az éjszakán abbahagyta az erősnek tettetését.

Amikor Mateo megérkezett a tűzifával, a lányt a szakácskönyve fölött sírva találta.

„Már elvesztettem egy házat” – mondta. „Nem tudom, hogy képes vagyok-e újrakezdeni.”

Letette a terhet, és leült mellé.

Nem biztosította a lányt arról, hogy minden rendben lesz.

– Akkor mindent megteszünk, hogy ne kelljen ezt tennie.

Másnap elkísérte az ügyvédet, hogy felkeressék a korábbi tulajdonost.

Egy távoli tanyán találták meg: Don Aurelio Mendozát, egy beteg öregembert, aki egy közvetítőre bízta az eladást.

Megtartotta az utasítások másolatát és a fizetés rá eső részére vonatkozó bizonylatot.

Ramiróra is emlékezett.

Évekkel ezelőtt megpróbáltam megvenni tőle a telket nyomorúságos összegért.

„Nemet mondtam neki” – mondta. „Dühös lett, mert senki másnak nem kellett, én pedig mégsem adtam oda neki.”

Az ügyvéd elkészítette a vallomását. Mivel Aurelio nem tudott utazni, kérte, hogy a vallomását megfelelően rögzítsék.

Catalina eközben számlákat, leveleket és nyugtákat gyűjtött. Még az első javítások számlái is felbukkantak a szakácskönyv lapjai között.

A túlköltekezéstől való félelméből fakadó szokása, hogy minden egyes papírdarabot megőrz, védekező mechanizmussá vált.

Beatriz a tárgyalás előtti napon érkezett.

Belépve az asztalon megtalálta az írást, két csészét és egy fazék babot.

– Nincs semmi különösem, amit felajánlhatnék – bocsánatot kért Catalina.

Beatriz levette a kesztyűjét.

„Van vacsorája és van egy széke. Az utazás után ez bőven elégnek tűnik.”

Együtt ettek.

Mielőtt lefeküdt volna, Katalin megkérdezte:

– Mi van, ha veszítünk?

– Keresünk majd másik munkahelyet.

– Nem akarok más helyet.

Beatriz megfogta a kezét.

– Tudom. Ezért leszünk ott holnap.

A tárgyaláson Barragán képviselője olyan bizonyossággal beszélt, hogy Catalina élete jelentéktelennek tűnt.

Leírt egy hiányos feliratot, egy kétes birtoklást, és olyan fejlesztéseket, amelyek szerinte semmilyen tulajdonjogot nem bizonyítottak.

Catalina az ölében tartotta a kezét, hogy elrejtse remegését.

Ezután Robles ügyvéd bemutatta az adásvételi szerződést, a fizetési bizonylatokat és Aurelio nyilatkozatát. Felvázolta a dokumentumok sorrendjét, és rámutatott a keresetben található ellentmondásokra.

Beatriz megerősítette látogatásait és a kereskedelmi megállapodásokat.

A bíró olyan sokáig nézte át az iratokat, hogy Catalina hallani kezdte a szívverését.

Végül Barragánba ment.

—Az Ön nyilatkozata szerint az előző tulajdonos nem jogszerűen adta el az ingatlant. Itt van az Ön nyilatkozata, a tranzakciót igazoló dokumentumokkal együtt. Mivel cáfolja ezt?

A férfi képviselője tekintetét kereste.

A hátul ülő Ramiro nem mozdult.

A vita folytatódott. Kérdések, ellenvetések hangzottak el, és egy szünet következett, amely Catalinának végtelennek tűnt.

Amikor visszamentek, elzsibbadtak a lábaim.

A bíró elutasította a keresetet, és elrendelte, hogy a megfelelő regisztrációt akkreditált dokumentációval egészítsék ki.

Katalin nem reagált.

Az ügyvédnek kénytelen volt felé hajolni.

– Tartsd meg a földedet.

Aztán mindkét kezét az arcához emelte.

Annyiszor képzelte már el a mindent elveszítő pillanatot, hogy nem tudta, hogyan fogadja az ellenkezőjét.

Amikor távozott, Ramiro a lépcsőnél várta.

– Beszélhetnénk a tavaszi utánpótlásról.

Catalina ránézett. Már nem tűnt olyan nagynak.

– Nem fogunk együtt dolgozni.

– Hagyja, hogy a büszkeség bezárja előtte az ajtókat.

– Én választom meg, hogy kivel kötök üzletet.

Nem tett hozzá semmit.

Beatriz várta lent. Mateo fogta a szekér gyeplőjét.

Visszafelé menet Catherine ülve aludt el, hetekig tartó félelem gyötörte. Amikor felébredt, Beatrice kabátja volt a vállán.

A háza már a távolban látszott.

Fény derengett az ablakban.

A tél nehéz volt, de nem reménytelen.

A nők La Cocina de Mercedes (Mercedes konyhája) néven szervezték meg munkájukat. Beatriz új vásárlókra talált, Catalina pedig félretette a termelés egy részét, hogy megfizethető áron értékesítse a faluban.

Rosario megvette a fia csizmáját. Consuelo megjavította a tetőt. A nővérek elkezdtek spórolni, hogy bővíthessék a konyhájukat.

Katalin egy nagyobb asztalt terített.

Szenteste egy kölcsönkért terítővel terítették le. Hoztak tamalét, babot, kenyeret és fánkot. Mateo anyja elaludt a tűz mellett, miközben a többiek beszélgettek.

Vacsora után Catalina egy pillanatra kiment a teraszra.

Mateo elkísérte.

– A nagymamád boldog lenne – mondta.

A kivilágított ablakra nézett.

– Bárcsak láthatnám őket.

Rosario nevetése belülről hallatszott.

Catalina Juliánra gondolt, az elvesztett házra, és arra a nőre, aki azzal a meggyőződéssel érkezett a városba, hogy társaságot kérni a gyengeség jele.

Máté a kezét nyújtotta neki.

Elvette.

Nem tettek ígéreteket. Elég volt, ha együtt visszasétáltak a nyitott ajtóhoz.

Lefekvés előtt Catalina betette a havi beszámolókat a szakácskönyvbe. Egy üres oldalra ezt írta:

„1889 decembere. Van élelem, munka és tűzifa a télire.”

Megállt, és hallgatta azok hangját, akik még mindig leszedték az asztalt.

Aztán hozzátette:

„És ma este senkinek sem kellett egyedül vacsoráznia.”