Azon a napon, amikor véglegesítettük a megállapodást, Mauricio kért, hogy öt percig négyszemközt beszélhessen velem.
Vékonyabb volt.
– Ha aznap este elküldtem volna Camilát egy szállodába, akkor is házasok lennénk?
-Nem tudom.
– Szóval mindez nem a hálószoba miatt volt?
-Nem.
– Miért volt az?
Még utoljára úgy néztem rá, mintha a férjem lenne.
„Mert minden lépésnél tudtad, hogy megsérülhetek, és mégis folytattad. Tudtad, hogy Camila hinni fog neked. Tudtad, hogy a szüleid is hinni fognak neked, amikor azt mondtad, hogy nem akarok szembenézni a problémáinkkal. És tudtad, hogy valószínűleg kibírnám a házért, a családunkért és a hat évnyi együtt töltött időért. Nem egyéjszakás kalandot csináltál. Mindenkinek más verzióját konstruáltad ki az igazságnak, és remélted, hogy én leszek az utolsó, aki megtudja.”
Mauricio lesütötte a tekintetét.
– Meg tudok változni.
-Változás.
– Nem akarod látni?
– Nem minden fejlesztéshez kell ott maradnom, hogy ellenőrizzem.
Hat hónappal később egy kisebb lakásba költöztem, közelebb a munkahelyemhez.
Két hálószobája, egy egyszerű konyhája és egy erkélye volt, ahová a délutáni nap sütött.
Don Javier megjelent a költözés napján, hogy segítsen nekem az utolsó dobozokkal. Amikor meglátta az egyikből kikandikáló kék takarót, szomorúan elmosolyodott.
– Még mindig megtartod.
– Tetszik. Nagyon meleg van.
– Azon az estén a kanapéra vitted.
-Igen.
– Jó, hogy őt is elhoztad abból a házból.
Ugyanazon a héten Mauricio eljött, hogy elhozzon néhány könyvet, amiket nálam hagytak.
Az ajtóban maradt.
A nappalira, az erkélyre és az ágyamon heverő összehajtogatott takaróra nézett.
– Soha nem gondoltam volna, hogy egy egyéjszakás döntés így végződik.
– Számodra ez egy éjszakás döntés volt.
– És neked?
–Számomra ez volt az a pillanat, amikor megértettem a helyem a prioritásaidban.
Lassan bólintott.
Mielőtt elment, azt mondta:
–Őszintén remélem, hogy egy napon nem leszek az, aki a legrosszabb dologként történhetett veled.
– Nem te vagy a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem.
Meglepetten nézett rám.
– Te voltál az, aki megtanította nekem, hogy szeretni valakit nem jelenti azt, hogy elfogadod, hogy vendégként tekintesz rád az életedben.
Nem szólt többet.
Azon az estén anyám felhívott.
– Jól becsuktad?
-Igen.
– Nem félsz egyedül aludni?
Ránéztem az új hálószobámra. Az ágyamra. Az éjjeliszekrényemre. A ruháimra. A kék takarómra.
Minden pontosan oda volt, ahová elhatároztam, hogy teszem.
– Nem, anya. Jól vagyok.
– Nem fázol?
Mosolyogtam.
– Nem. A takaró több mint elég.
Lekapcsoltam a nappaliban a villanyt és lefeküdtem aludni.
Régóta először nem kellett a takarómat a kanapéig cipelnem, hogy helyet csináljak bárkinek.
