Felnézett rám, kétségbeesett, veszélyes mosollyal az ajkán. „Tényleg nem kellett volna visszajönnöd, Chloe. Fogalmad sincs, kivel szórakozol.”
2. fejezet: A vacsoraparti lesbenállása
Nem hívtam a rendőrséget. Még nem.
Ha most felhívnám őket, az az én szavam lenne Valerie-é ellen. Ő a kimerült gondnokot játszaná, azt állítva, hogy én vagyok az elidegenedett nővér, aki bajt akar okozni. Többre volt szükségem, mint pusztán haragra; teljes, tagadhatatlan pusztításra.
– Menj fel! – mondtam Valerie-nek, és a hangom veszélyesen nyugodttá vált.
„Nem lehet csak úgy…”
„Azt mondtam, menjetek fel az emeletre. És hívjátok meg a bérlőiteket az ebédlőbe. Mondjátok meg nekik, hogy az igazi tulajdonos ma este hétkor családi vacsorát rendez.”
Valerie gúnyosan felnyögött, de remegett a keze. „Nem fogják érdekelni őket. Vannak bérleti szerződéseik.”
– Egy csalóval – vágtam vissza. Letérdeltem az ágy mellé. Anya megmozdult, a szemhéja remegve tágra nyílt. A Valerie által beadott erős nyugtatóktól elhomályosult, fókuszálatlan lett a tekintete.
– Anya? – suttogtam, és megfogtam a törékeny kezét. Jéghideg volt.
– Chloe? – motyogta rekedt, kidőlt hangon. – Megint álom vagy?
– Nem, anya. Itt vagyok. Itt vagyok. – Felnéztem Valerie-re, aki a lépcső alján ácsorgott. – Mit adtál neki?
„Csak egy kis melatonint és antihisztaminokat! Az megnyugtatja!” – csattant fel védekezően Valerie.
„Megmérgezed, hogy csendben maradjon.” Felálltam. „Hét órakor, Valerie. Gyere az asztalhoz. Különben még desszert előtt letartóztatlak idősek bántalmazása miatt.”
18:45-re csatlakoztattam a laptopomat a nappaliban lévő nagy okostévéhez, ami az étkezőre nézett. Az elmúlt két órát azzal töltöttem, hogy átnéztem a megyei adóbevallásomat, a bankszámlakivonataimat és a hamisított bérleti szerződéseket, amiket egy halom festékesdoboz mögött találtam a pincében.
Pontban hétkor három tétovázó idegen lépett be a szobába. Ott volt Liam , egy ápolótanuló; Sarah , egy szoftvertesztelő; és Marcus , egy étteremvezető. Rémültnek tűntek, a telefonjukat szorongatva, mintha ezüsttálcán várnák a kilakoltatási értesítést.
Valerie az asztal túlsó végén ült, keresztbe tett karral, lába őrült ritmusban kopogott a keményfán.
– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött – mondtam, miközben az asztalfőhöz álltam. – Chloe vagyok. Én vagyok ennek az ingatlannak az egyetlen törvényes tulajdonosa.
Sarah óvatosan felemelte a kezét. – Valerie azt mondta, hogy övé. Mi fizetjük a lakbért. Kauciót is kérek.
– Tudom – mondtam gyengéden. – És nagyon sajnálom, hogy közlöm, hogy átverés áldozata lett.
Megnyomtam a távirányítót. A tévéképernyő életre kelt, és megjelent a hivatalos tulajdoni lap, amelyen tisztán látszott a nevem. A következő dián a Szingapúrból érkező havi banki átutalások voltak láthatók.
– Valerie több mint ötezer dollárt szedett be tőled havonta – magyaráztam, és a következő diára váltottam – egy fényképre a lent talált rejtett főkönyvről. – Miközben anyámat egy befejezetlen pincében kényszerítettem lakni, és kábulatba ejtettem, hogy ne tudja elmondani neked az igazat.
Liam, az ápolótanuló, elsápadt. „Tudtam, hogy túlságosan be van adva. Felajánlottam, hogy megnézem a gyógyszereit, de Valerie azt mondta, törődjek a saját dolgommal.”
„Ez őrület!” – kiáltotta Valerie, és az asztalra csapott. „Elhagyott minket! Én tartottam fenn ezt a helyet! Én kerestem meg a pénzt!”
„Bérleti szerződések hamisításával?” – kérdeztem halkan.
Épp megnyomtam volna az utolsó gombot – azt, amelyik a Seattle-i Rendőrkapitányságnak küldött e-mail tervezetét jelenítené meg –, amikor a nehéz tölgyfa bejárati ajtó nyögve kitárult.
Nehéz léptek visszhangoztak az előszobában. A szoba levegője hirtelen ólomszínűvé változott.
Egy férfi lépett be az ebédlőbe. Hatalmas testalkatú volt, mint egy salaktégla, bőrkabátot viselt, amiből állott füst és olcsó kölni szaga terjengett. Egy szaggatott sebhely húzódott a bal szemöldökén és a szemében, ami úgy méregette a teremben tartózkodókat, mint a szarvasmarhákat egy árverésen.
Valerie remegő, megkönnyebbült lélegzetet vett.
A férfi lassan az asztalfőhöz sétált, amely közvetlenül közém és a bejárati ajtó közé állt. Először a tévéképernyőre nézett, majd le rám.
– Te biztos a húg vagy – morogta, hangja olyan volt, mint a kavics a turmixgépben. – Eric vagyok . És nagy hibát követsz el, ha azt hiszed, hogy kirúgod Valerie-t. Látod, Valerie-vel üzlettársak vagyunk. És ez a ház… a mi biztosítékunk.
