„Megvolt volna.”
“Végül is.”
“Igen.”
„És ha az acélárak emelkednének? Ha az ügyfél késik? Ha az egyik gép meghibásodna?”
„Voltak előrejelzéseim.”
Arthur fáradt pillantást vetett rá.
„A számok sok mindent megjósolhatnak. Nem tudják helyrehozni az ember jellemét, miután elkezdi azt hinni, hogy a holnapi pénz mentséget nyújt a mai döntéseire.”
Logan elfordult.
A falon egy tízéves korában készült fényképet látott magáról. Arthur mellett állt papírfestő sapkában, vigyorogva, mindkét elülső foga hiányzott. Arthur egyik karját a válla köré fonta. Mögöttük az alkalmazottak élelmiszeres dobozokat pakoltak a kisteherautókba.
– Emlékszem arra a napra – mondta Logan.
„Te?”
„Állami szintű sztrájk.”
Artúr bólintott.
A nagy beszállítók megpróbálták a független gyártókat előnytelen szerződésekbe kényszeríteni. A Vance Tool & Die kis híján csődbe ment. Arthurnak három hétre elegendő működési tőkéje volt, talán négyre is, ha mindenki elfogadta a csökkentett munkaidőt.
Ehelyett felvett egy második jelzáloghitelt a család kis tanyasi házára.
Clara három hónapig minden egyes dollárját kinyújtotta. Horpadt konzerveket vett egy leértékelt élelmiszerboltban. Megfoltozta Logan iskolai farmerját a térdénél. Arthur abbahagyta a fizetését.
Egyetlen alkalmazottat sem bocsátottak el.
Egyetlen család sem veszítette el az egészségbiztosítását.
– Azt hittem, azért tetted, hogy megmentsd a céget – mondta Logan.
Arthur a tűzhelyhez lépett, és egy régi zománcozott fazékból kávét töltött két bádogbögrébe.
„Azért tettem, hogy megmentsem a cégen belüli embereket.”
Átadott egy bögrét a fiának.
„A gépek eladhatók. Az épületek lecserélhetők. Még egy hírnév is újjáépíthető, ha elég idő telik el. De amikor egy apa hazamegy, és azt mondja a gyerekeinek, hogy nem lesz bevásárlás, mert a munkaadója védett egy vezetői bónuszt, akkor valami elromlik, amit egyetlen könyvelő sem tud feltüntetni a mérlegben.”
Logan a kávéjába bámult.
Arthur vele szemben ült.
„Anyáddal heti négy este káposztalevest ettünk azon a télen.”
„Emlékszem.”
„Nem, a levesre emlékszel. Arra nem emlékszel, hogy miért.”
Arthur előrehajolt.
„Egy olyan vezető, aki steaket eszik, miközben az emberei a tányérokat kapargatják, nem sikeres. Egyszerűen elszigetelődik.”
A szavak leülepedtek közöttük.
Logan letette a bögrét a padra, mert remegni kezdett a keze.
„Azt hittem, bebizonyítom, hogy nagyobbá tehetem a céget, mint te.”
„Nagyobbá tetted az irodát.”
„Ez nem igazságos.”
“Igazságos?”
Arthur hangja továbbra is fegyelmezett maradt, de valami régi és sebzett mozdult alatta.
„Csökkentetted az alkalmazottak egészségügyi hozzájárulását, miközben jóváhagytad a vezetői szint átalakítását. Befejezted a családi nyílt napot, mert Evelyn szerint a gyerekek miatt a hall úgy néz ki, mint egy megyei vásár. A karácsonyi bónuszokat márkás utazóbögrékre cserélted, majd a bögrék költségeit a marketing számlájára írtad.”
Logan lehajtotta a fejét.
– Abbahagytad a növényben való sétálást – folytatta Arthur. – Abbahagytad az emberek nevének megtanulását. Joe Miller feleségének tavaly szívműtétje volt. Tudtad?
“Nem.”
„Maria Alvarez fia ösztöndíjat kapott a Michigani Állami Egyetemre.”
Logan nem szólt semmit.
„Derek Hall minden reggeli műszak előtt dialízisre vitte az anyját.”
„Nem tudtam.”
„Ez a probléma.”
Arthur felállt, és átment a szobán az ezüst vitrinhez.
Logan figyelte, ahogy elengedi a két fémzárat.
Belül fekete főkönyvek, részvényigazolások, jogi megállapodások, alkalmazotti nyugdíj-nyilvántartások és évtizedeknyi kézzel írott feljegyzések voltak.
Nem voltak pénzkötegek.
Arthur felemelt egy főkönyvet, és az asztalra tette.
„Ez az eredeti munkavállalói részvénycsomag.”
Kinyitotta.
Nevek töltötték meg az oldalakat. Minden név mellett dátumok, részvényszázalékok, nyugdíj-hozzájárulások és Clara gondos kézírásával kézzel írott jegyzetek álltak.
Marcus Reed – az első alkalmazott. A sztrájk alatt is maradt.
Joseph Miller – hegesztőtanuló. A képesítés megszerzése után léptették elő.
Linda Cho – újratervezett hűtőcsonk. Megmentett céges szerződés.
Arthur lapozott pár oldalt.
„Ezekkel az emberekkel építettem fel a céget. Nem körülöttük. Velük.”
Logan nehézkesen leült a faszékre.
„Elvesztettem az utamat.”
Arthur tanulmányozta.
A mondat őszintének hangzott, de az őszinteség nyomás alatt könnyű volt. A férfiak gyakran megbánást éreztek, amikor a következmények számlákkal érkeztek.
„Miért?” – kérdezte Arthur.
Logan a sötét ablak felé nézett.
„Először azt akartam, hogy büszke legyél rám.”
„Az voltam.”
„Én nem éreztem.”
Arthur ezt védekezés nélkül felfogta.
Logan folytatta.
„Mindig mindent nehéznek, de mégis jelentőségteljesnek ábrázoltál. Én azt akartam, hogy könnyűnek tűnjön. Azt akartam, hogy az emberek már a megszólalás előtt tudják, hogy sikerült.”
„Szóval szobákat vettél.”
„Gondolom, igen.”
„Működött?”
“Egy időre.”
Eső kopogott az üvegen.
Logan hangja elhalkult.
„Evelyn tudta, hogyan kell viselkedni olyan emberek között, akikkel mindig is feszélyezve éreztem magam. Jótékonysági fórumok. Magánvacsorák. Klubtagok. Befektetők, akiknek házaik vannak Naplesben és faházaik Aspen közelében. Úgy éreztem magam, mintha oda tartoznék.”
„És az ár?”
„Abbahagytam a kérdezősködést.”
Arthur haragja enyhült, bár nem tűnt el.
Értette a tiszteletre szoruló embert. Ő maga is ezt érezte fiatalemberként, amikor bankfiókokba ment, ahol a hitelügyintézők „Art”-nak szólították, miután Arthurként mutatkozott be.
De volt különbség a tisztelet vágya és a csodálat bérbeadása között.
Logan letörölte az esővizet a homlokáról.
„Mi történik most?”
„Ez magától függ.”
„Visszaállítják a tartalékot?”
“Nem.”
Logan élesen felnézett.
Arthur benyúlt a bőröndbe, és kivette a lezárt borítékot.
„Az eredeti tartalék továbbra is az én kezelésemben marad. Nem kerül vissza egyetlen olyan számlára sem, amelyhez hozzáférhet.”
„Akkor a cég csődbe megy.”
„Nem feltétlenül.”
