Letettem a hívást, és Jennyvel kimentünk, hogy egy kis fagylalttal kiengeszteljük az érzéseinket. És amit láttam… Ó, ne! Lefagytam és megdöbbentem.😱😱😱
Teljes történet a hozzászólásokban👇👇👇
Kék ég alatt sétáltunk az utcákon, de bennem valami fájt. Jenny megpróbálta oldani a hangulatot azzal, hogy a másnapi terveinkről és a tennivalóinkról beszélt, és megpróbált elterelni a figyelmemet. De még mindig nem értettem teljesen, miért fáj ennyire. Tom, a férjem, a férfi, akivel tíz évet töltöttem, akivel kitöltöttem a gondolataimat és az álmaimat – most ő volt az a fajta ember, aki mellett nemcsak elárultnak éreztem magam, hanem úgy éreztem, mintha az egész világom összeomlott volna.
Elértünk egy kávézóba, ahol leültünk, és ő rendelt magának egy csésze kávét. Jenny beszélt, de én egy pillanatra elvesztem a kávé illatában, és eszembe jutottak azok az idők, amikor nyugodtan beszélgettünk ilyesmiről Tommal. Ezért éreztem most hidegnek az asztalon álló kávéscsészéket.
„Haza akarsz menni, Eliza?” – kérdezte Jenny, hangjában csendes aggodalom érződött. Ránéztem, éreztem a türelmét.
„Hogy ne maradjon meg minden, amit láttam, a fejemben, ki kell adnom magamból mindent” – mondtam, és úgy éreztem, hogy ezután erősebb leszek.
Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de tudtam, hogy még van pár napom egyedül. De váratlan volt, hogy valaki mástól kapok segítséget.
