Aztán egy másik részlet is kiderült: hetekkel korábban Fernando hitelesített másolatokat kért a vagyonkezelési megállapodásról, a biztosítási kötvényről és a lány születési anyakönyvi kivonatáról. Azt is megkérdezte, hogyan lehet hagyatéki eljárást indítani „kiskorú halála esetén”.

Minden meg volt tervezve.

De a legkomolyabb leleplezés szinte hajnalban történt.

Egy rendőr lépett be a folyosóra, kezében a telefonjával.

– Megkerestük Beltrán Camilát.

Hirtelenül felálltam.

—Viva?

A férfinak egy másodpercig tartott a válaszadás.

– Igen. Él. Egy bérelt házban tartották Cuernavacában. És az a személy, aki gondoskodott róla, az előbb azt vallotta, hogy nem Fernando adta ki az utasításokat.

A szoba felé néztem, ahol Sofia aludt, és a monitorokhoz csatlakozott.

Ha nem Fernando volt az egész ötletgazdája, akkor valaki a családban már jóval korábban kidolgozta a tervet.

És a név, amit a gondozó az imént mondott, az volt az utolsó, amire számítottam.

3. RÉSZ

A Camilát gondozó nőt Graciela Montesnek hívták. Ötvennyolc éves volt, és több mint két évtizede dolgozott magánápolónőként. Az ügyészség Cuernavaca külvárosában egy nyaralóban tartóztatta le, ahol élve, kiszáradva, altatóként találták meg a lányt, meggyőződve arról, hogy az apja elhagyta.

Amikor megkérdezték, hogy ki fizeti őt, Graciela nem Fernandóra mutatott.

Azt mondta:

—Claudia Durán asszony.

A volt férjem anyja.

Egy pillanatra azt hittem, félrehallottam.

Doña Claudia mindig is kegyetlen volt velem, igen. A válás során kijelentette, hogy „jobban szeretem az egyenruhát, mint az anyaságot”. Beleavatkozott a látogatásokba, ellenőrizte az üzeneteimet, amiket Sofíának küldtem, és ismételten azt mondta, hogy egy gyereknek „egy normális családra van szüksége, nem egy olyan anyára, aki az őrség és a kórházak között él”.

De volt egy olyan távolság ez és az emberrablások megszervezése, egy gyerek elkábítása és a saját unokája halálának előkészítése között, amit az elmém nem volt hajlandó elfogadni.

Camila volt az első eset, amelyet az Ügyészség dokumentálni tudott.

Az apja, Mauricio Beltrán felfedezte, hogy Fernando felfújja a költségeket és eltérítéseket eszközöl egy interlomasi építési projektre. Amikor azzal fenyegette, hogy feljelenti, a lány eltűnt, miután kijött egy táncóráról.

Heteken át Mauricio névtelen hívásokat kapott. Soha nem kértek pénzt. Azt követelték, hogy ejtse a pert.

Elutasította.

Aztán Claudia megváltoztatta a tervet: Camilát altatóként tartották, hamis okmányokat szereztek be, és külföldre küldték, mintha kiskorú lenne, akit önként adtak örökbe egy örökbefogadó családnak.

A művelet leállt, mert a közvetítő, akinek a papírokat kellett volna mozgatnia, eltűnt a pénz egy részével.

Ezért maradt Camila Cuernavacában.

Sofiát viszont nem rabolták el.

Már megvolt nekik.

És ez mindent sokkal könnyebbé tett.

Az apám által létrehozott vagyonkezelői alap tartalmazott egy záradékot, amely lehetővé tette a törvényes gyám számára, hogy ideiglenesen kezeljen bizonyos, Sofia megélhetésére szánt vagyontárgyakat, amíg a bíró rendezi az öröklési kérdéseket. Ez nem jelentette azt, hogy Fernando mindent megtarthatott, de elegendő hozzáférést biztosított számára ahhoz, hogy megpróbálja fedezni az adósságait, áthelyezni a forrásait és időt nyerni.

Klaudia tudta.

Azt is tudta, hogy hónapok óta kérem a gyermekelhelyezés felülvizsgálatát.

Ha visszakapnám Sofiát, elveszítenék az irányítást.

Így hát úgy döntöttek, hogy a lányomnak „meg kell halnia”.

Dr. Sergio Reyes hamisította az igazolványt, azt állítva, hogy Natalia akut légzési elégtelenségben szenvedett. Natalia hamisított receptekkel szerzett be gyógyszereket. Fernando több adagot is beadott otthon.

De valami baj történt.

Zsófia nem halt meg.

Mély öntudatlanság állapotába került.

Amikor Sergio ellenőrizte az életjeleit, még mindig volt pulzusa, bár gyenge. Későbbi vallomása szerint azt mondta nekik, hogy vigyék a sürgősségire.

Klaudia visszautasította.

„Ha felébred és beszélni kezd, mindannyian börtönben fogunk végezni” – mondta nekik.

Ez a mondat hangfelvételre került.

Fernando véletlenül felvette őt egy biztonsági kamerával az étkezőben, ami a felhőben tárolta a hangot.

Az ügyészség visszaszerezte az iratokat.

Egy másik beszélgetést is visszaszerzett.

Ebben Natalia sírt.

–Ez kicsúszott az irányítás alól. Beleegyeztem, hogy segítek a papírmunkában, nem abba, hogy megöljek egy gyereket.

És Klaudia így válaszolt:

– Már bent vagy. Ha elmész, velünk jössz le.

Fernando alig szólt.

Amíg a hangja meg nem hallatszott:

– A hamvasztás holnap nyolckor lesz. Utána nem lesz már semmi ellenőriznivaló.

Amikor az ügyész lejátszotta nekem a hangfelvételt, úgy éreztem, mintha valami eltört volna bennem.

Nem csak harag volt.

Az a bizonyosság volt, hogy a férfi, akit egykor szeretett, hallotta a saját anyját lányunk eltűnésének tervéről… és úgy döntött, hogy belevág.

Látni akartam.

Az ügyvédem azt javasolta, hogy várjak.

Az ügyész is.

Figyelmen kívül hagytam őket.

Fernandót az ügyészségen tartották fogva, egy kihallgatószobában, öv és cipőfűző nélkül, és anélkül a szemtelen biztonsági őrizet nélkül, amit mindig is alkalmazott előttem.

Amikor beléptem, felnézett.

Úgy nézett ki, mintha egyik napról a másikra tíz évet öregedett volna.

– Valéria…

Nem válaszoltam.

– Nem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog.

Leültem vele szemben.

– Koporsóba kötötted a lányunkat.

– Anyukám azt mondta, hogy ez csak átmeneti.

– El akarták égetni.

Fernando lehunyta a szemét.

– Kétségbeesett voltam.

– Pénzért?

– Majdnem tizenkétmillió pesóval tartoztam. A cég csődbe ment. Beltrán tönkre akart tenni. A bankok nem adtak nekem többé hitelt. Anyám azt mondta, hogy ha néhány hónapig kézben tartjuk a trösztöt, mindent fedezni tudunk, és akkor…