Klára mozdulatlan maradt.

Tudtam, hogy Sergio elvesztette a megtakarításai egy részét. Azt viszont nem tudtam, hogy megpróbált még több pénzt szerezni, hogy leplezze a történteket.

– Azt mondtad, hogy még 2400 euród van – mormolta.

Sergio otthagyta a felmosót a falnak támasztva.

– És maradnak is.

– Mennyi volt ott?

Nem válaszolt.

—Szergio.

—8.500.

Clara ürességet érzett a gyomrában.

– Szóval nem vesztettél 3000-et.

Terézia keresztbe fonta a karját.

– Több mint 6000-et veszített.

Sergio felemelte a hangját.

– Nem szándékosan vesztettem el őket! Vettem egy kriptovalutát, aminek az árfolyama emelkedni fog. Mindenki azt mondta, hogy emelkedni fog.

„Kicsoda mindenki?” – kérdezte Clara.

— Emberek, akik megértik.

– Azok az emberek a videókban, akiket nézel, miközben én 11 órát dolgozom?

Lépett egyet felé.

– Ne ezzel kezdj.

Terézia közbelépett.

– Nem fogsz így beszélni vele.

Sergio hitetlenkedve nézett rá.

– Te is az ő pártjukon állsz most már?

– Kiállok a tények mellett.

Teresa a konyhára mutatott.

– Dolgozik, fizet, fáradtan hazajön, vacsorát vesz, te pedig tönkreteszed a konyhát, miközben megpróbálsz 3 tojást sütni. Aztán felhívsz, hogy a tiéd a rendetlenség.

Sergio összeszorította a száját.

– Nehéz időszakon megyek keresztül.

Klára felkelt.

– A rossz sorozat az, amikor munkát keresel, de nem találsz. A te stílusod az, amikor mindent elutasítasz, ami nem tesz téged különlegessé.

Sergio felé fordult.

– Nem tudod, milyen érzés úgy érezni, hogy kudarcot vallottál.

Clara megmutatta a kezeit. Apró vágások és száraz bőr volt rajtuk a műhelyben készült termékektől.

– Igen, tudom. Tudom, milyen érzés hazaérni azzal a gondolattal, hogy már nem bírod tovább, és mégis megnyitni a banki alkalmazást, hogy ellenőrizd, van-e elég pénzed mindenre.

Teresa a kezekre nézett.

Aztán a fia kezére nézett, amely sima volt, leszámítva a hüvelykujján lévő apró nyomot, amit a konzolvezérlő okozott.

„Szedd fel a földet!” – parancsolta.

-Anya…

– Vedd fel.

Sergio engedelmeskedett.

Majdnem egy órán át súrolta a padlót, a csempéket és a konyhapultot. Ügyetlenül csinálta. Valahányszor panaszkodni próbált, Teresa emlékeztette rá, hogy Clara hónapok óta sokkal hosszabb napokat dolgozik anélkül, hogy minden erőfeszítését ceremóniává változtatta volna.

Amikor Sergio megpróbálta megkaparni a serpenyőt egy fém súrolópárnával, Teresa azonnal elvette tőle.

– Ne is gondolj rá.

Forró vizet készített szódabikarbónával, hagyta, hogy a tészta megpuhuljon, majd egy fa spatulával megkente.

-Lassan.

– Fájnak a kezeim.

– Már húsz perce itt vagy.

Sergio soha többé nem panaszkodott.

Clara örömtelenül nézte. A probléma már nem a konyha volt, hanem az, hogy mióta éli egyedül azt az életet, amit Sergio „bonyolult színpadnak” nevezett.

Amikor a serpenyő visszanyerte sötét színének egy részét, Teresa gondosan megszárította, és vékony réteg olajat kent rá.

„A jó vas nagyon tartós” – mondta –, „de ha állandóan rosszul bánunk vele, végül eltörik.”

Klára megértette a kifejezést.

Sergio is.

Teresa kinyitotta a gyozás dobozt, feltett vizet forralni, és elkészítette a vacsorát. Néhány perc múlva a padlóról eltűnt az égett zsír szaga, és gyömbér, hagyma és hús illata áradt.

Nube előbukkant a folyosóról, és leült az asztal mellé.

– Te sem – mondta Clara.

A macska felháborodott nyávogással válaszolt.

Teresa elmosolyodott, és két tányért szolgált fel.

Sergio az asztalra nézett.

– És az enyém?

–Van kenyered, egy francia omletted, ha sikerül elkészítened anélkül, hogy újabb katasztrófát okoznál, és rengeteg időd gondolkodni.

-Ó, tényleg?

-Teljesen.

Sergio beleroskadt egy székbe.

– Most már értem.

– Nem – mondta Clara. – Megérted, hogy ma nem értettek egyet veled. Ez nem ugyanaz.

Ránézett.

Ez a mondat jobban fájt neki, mint bármilyen sikoly.

Klára mély lélegzetet vett.

– Amikor felmondtál, azt mondtam, hogy kivehetsz pár hét szabadságot. Amikor videókat akartál készíteni, vettünk egy mikrofont. Amikor azt mondtad, hogy jobb számítógépre van szükséged, beleegyeztem, hogy részletekben fizetem. Amikor megígérted, hogy jól átgondoltad a befektetést, megbíztam benned.

Sergio lesütötte a tekintetét.

–És valahányszor valami rosszul sült el, találtál egy magyarázatot, ami felmentett a felelősség alól. A főnök mérgező volt. Az ügyfelek nem értették. Az algoritmus ellened volt. A piac összeomlott. Ma a serpenyő rossz volt. És végül mindig volt valaki, akinek meg kellett fizetnie a döntéseidért.

– Nem akartam, hogy így érjen véget.

-Én sem.

Clara hangja alig egy másodpercre elcsuklott.

– De a legrosszabb nem a pénz. A legrosszabb az, hogy ma reggel rossz feleségnek nevezett, mert nem készítettem neked olyan reggelit, mint anyádnak, miközben elmentem dolgozni, hogy kifizessem a házat, ahol csak üldögélhettél.

Teresa letette a villáját.

– Sergio, figyelj jól, mert ezt csak egyszer fogom elmondani. Soha nem neveltem úgy fiút, hogy összekeverjem a feleséget az anyával.

Kinyitotta a száját.

Terézia felemelte a kezét.

„Amikor gyerek voltál, én főztem, mert az én felelősségem volt. Én takarítottam, mert te is gyerek voltál. Én vittelek iskolába, mert te is gyerek voltál. De te 35 éves vagy. Csak azért, mert én csináltam dolgokat érted, amikor 8 éves voltál, még nem jelenti azt, hogy egy másik nőnek is meg kell ismételnie azokat, hogy kimutassa a szerelmét.”

Sergio arca megváltozott.