– Mit csináltak ott?

–Pénzről beszélt telefonon. Unatkoztam, és megkértem, hogy menjek el.

Kamilla nagyot nyelt.

– Akkor bezárkóznék a fürdőszobába.

– Égve a lámpánál?

Lassan megrázta a fejét.

– Azt mondtam, hogy a sötétség majd megtanít arra, hogy ne zavarjam a felnőtteket.

A tenyerembe kellett vájnom a körmeimet, hogy ne sírjak előtte.

– És tegnap?

–Mondtam neki, hogy többé nem akarok vele járni. Mauricio dühös lett. Azt mondta, hálátlan vagyok.

Most először nem szólította apának.

–Beletolt a kamrába. Bevertem a fejem a polcba, és utána semmire sem emlékszem.

A nyomozó egy gyermekpszichológussal együtt fogadta a vallomást.

Az orvosok különböző időpontokban szerzett sérüléseket állapítottak meg.

Másnap találtam egy Leonardo Castañeda nevű ügyvédet, aki száraz, módszeres és arról híres, hogy nem pazarolta a szót.

Tanulmányozta a szerződéseket.

– Az, hogy tizenegy ügyfél fizet ugyanazért az autóért, már nem rossz menedzsment. Ez már kezd szándékosságot mutatni.

Aztán átnézte Juliet régi dokumentumát.

A záradék azonos volt.

Szó szerint.

Mauricio már több mint egy évtizede ugyanazt a mechanizmust használta.

Az ügyvéd több vevőt is talált.

Csak egy ember akart megszólalni.

Don Pedro, egy manzanillói darukezelő, egymillió-nyolcszázezer pesót fizetett egy teherautóért a családja számára.

„Közvetlenül Mauricio személyes számlájára küldtem a pénzt” – magyarázta. „Azt mondta, így elkerültük a díjakat.”

Leonardoval egymásra néztünk.

Ez a részlet mindent megváltoztatott.

Ha a tranzakciók személyes számlákra, és nem a cég számláira történtek, a szerződések csak látszatot kelthetnek.

Még aznap délután új panaszt nyújtottak be.

Közben több lakóparkon is átautóztam, hogy megtaláljam azt a helyet, amit Camila leírt.

Az óriáskerék és a kivilágított pálya három toronyból volt látható.

A harmadikban egy reklámokkal teli postaládát találtam.

A papírok között feltűnt egy lejárt nyugta.

Ofélia Mendoza.

Lefényképeztem a címet, és elküldtem a nyomozónak.

Két óra múlva kaptam egy hívást.

– Claudia – mondta Leonardo –, figyelj jól. Azt a lakást két éve vetted. Az anyósod nevén van.

– Milyen pénzből?

– Ezt fogjuk kideríteni.

Ugyanazon az estén Ofélia kért, hogy találkozhasson velem.

Mint mindig, kifogástalanul érkezett a kávézóba.

Nem tagadott semmit.

Csak a stratégiáját változtatta meg.

–A fiam elvesztette a türelmét a lánnyal. Hiba volt.

– A lányom eszméletlen volt, miközben kávéztál.

Ofélia közelebb húzta az arcát.

— Hárommillió peso.

Nem válaszoltam.

– Hárommillió, egy gyors válás, és senki sem fog többé zaklatni.

Felálltam.

– Mostantól az ügyvédemmel fog beszélni.

Mosolygott.

– Gondold át alaposan. Egy anya, aki tizenkét órát dolgozik, és a lányát harmadik félre hagyja, a Gyermekvédelmi Szolgálat szemében sem néz ki túl jól.

Remegve hagytam el a kávézót.

Nem félelemből.

Dühből.

Amikor felhívtam Leonardót, néhány másodpercig hallgatott.

– Klaudia, már megpróbálták eladni a lakást.

-Hogy?

– Negyven perccel ezelőtt elkezdték a műveletet, hogy átadják egy harmadik félnek.

– Sikerült nekik?

-Nem.

Újságokat hallottam a vonal túlsó végén.

– A kutató kérte, hogy még időben fagyasszák le.

Aztán Leonardo hozzátette:

– És van még valami. Az ügyészség már kérte Mauricio és Ofelia bankszámlakivonatait.

— Mikor érkeznek meg?

-Hamarosan érkezik.

– És mit várnak találni?

A válasza olyan nyugodt volt, hogy a hideg a csontjaimig hatott.

– A helyes kérdés nem az, hogy mennyi pénzt mozgattak meg.

Arról van szó, hogy hány élet fizetett ezért a pénzért.

3. RÉSZ

Camilával költöztünk anyám házába Querétaro külvárosába.

Régi ház volt, vastag falakkal, egy kis terasszal és egy hatalmas borsfával a hálószoba ablaka mellett.

Anyám, Elena, majdnem harminc évig volt középiskolai igazgató, és olyan tekintéllyel rendelkezett, amihez nem kellett kiabálni.

Amikor mindent elmeséltem neki, nem ölelt meg, és nem kezdett el sírni.

Először azt kérdezte:

Kamilla biztonságban van?

-Igen.

Biztonságban vagy?

-Igen.

Aztán felkelt, kinyitott egy kis fémdobozt, és elővette a megtakarított pénzét.

– Száznegyvenezer pesóm van.

– Anya, az a tető javítására szolgált.

– A tető már tíz éve vár. Az unokám nem.

Megpróbáltam visszautasítani.

A szemüvege fölött rám nézett.

– Nem kérdezem.

Így ért véget a vita.

Camilának néhány napba telt, mire megszokta.

Az első este körbejárta az egész házat, kinyitotta a szekrényeket és ellenőrizte a fürdőszobát.

Aztán égve hagyta a folyosói villanyt.

Senki sem szólt semmit.

Hajnali háromkor felébredtem, és mélyen alva találtam.

Hónapok óta most először nem szorult ökölbe a keze.

A nyomozás olyan gyorsasággal haladt előre, hogy még Leonardót is meglepte.

A szakértői jelentés megerősítette a különböző korokból származó ütéseket.

A kamra ajtaját bizonyítékként rögzítették a kívülről elhelyezett reteszttel együtt.

Mauricio távoltartási végzést kapott: nem közelíthetett meg minket, és nem kommunikálhatott közvetlenül velünk.

Ez nem akadályozta meg abban, hogy üzeneteket küldjön nekem.

„Beszélnünk kell.”

„Nem tudod a teljes igazságot.”

„Anyám eltúlzott néhány dolgot.”

„Camilának egy teljes családra van szüksége.”

Mindegyiket megtartottam.

Egyikre sem válaszoltam.

Egyik délután ezt írta:

„El tudom magyarázni, mi történt a kamrában.”

Leonardo így válaszolt, amikor továbbítottam neki a képernyőképet:

–Tökéletes. Épp most ismerte el közvetve, hogy pontosan tudja, mi történt.

Mauricio mindig is hitte, hogy a szavak átrendezhetők.

Most először minden szó kötéllé vált a saját védelme körül.

Julieta nyilatkozata is szerepelt.