„Lehetőséget kellett volna adnom neked, hogy magad dönts.”
Emma most rám meredt.
– Tudtad, hogy ő lehet az apám?
„Tudtam az időzítést.”
– És nekem sosem mondtad?
„Nem tudtam, hogy akar-e majd részt venni.”
Emma arca megkeményedett.
„Ezt te döntötted el mindkettőnk helyett.”
Nem volt védekezés.
Igaza volt.
Ezúttal nem siettem igazolni magam.
Nem szakítottam félbe.
Vártam.
Emma keresztbe fonta a karját.
„Szükségem van egy percre.”
István bólintott.
„Nem kell most semmit sem eldöntened.”
A hangja gyengéd volt.
– Nem kérlek, hogy apának szólíts.
Szünetet tartott.
„Csak tudni akartam.”
Emma hosszan tanulmányozta.
Aztán végül azt mondta:
„Vacsorázni akarok.”
Mindkettőnkre nézett.
„De én teszem fel a kérdéseket.”
Visszaindultunk az étkező felé.
Az étel érintetlenül maradt.
Senki sem tűnt már éhesnek.
Kihúztam egy széket Emmának.
Aztán rajtakaptam magam, mielőtt megmondtam volna neki, hová üljön.
Negyven éven át mások helyett hoztam döntéseket, mert hittem, hogy tudom, mi a legjobb.
Azon az estén, először, megálltam.
Ránéztem a lányomra.
És megkérdezte,
„Hol szeretnéd kezdeni?”
