Anyám ment be először.

Barna volt, és egy új táskát cipelt.

Paola két bőrönddel jelent meg mögöttük, Bruno pedig Ximenával.

Nevettek.

– Mariana! – kiáltotta anyám a bejáratból. – Remélem, kitakarítottál, mert szörnyű szag volt ebben a helyen, amikor elmentünk.

Aztán belépett a szobába.

Meglátta az urnát.

A mosolya eltűnt.

-Mi az?

Nem válaszoltam azonnal.

Bruno otthagyta a bőröndjét.

– Hol van Viktor?

Az asztalra mutattam.

-Ott.

Anyám elsápadt.

-Nem.

Paola a szája elé kapta a kezét.

-Meghalt?

-Vasárnap.

– És nélkülünk elhamvasztottátok? – kiáltotta Elena.

Ez volt az első dolog, amit kérdezett.

Nem arról, hogyan halt meg.

Nem tudom, hogy szenvedett-e.

Nem tudom, mik voltak az utolsó szavai.

Csak azért, mert nem tudott megjelenni a temetésen.

Elővettem a telefonomat.

– Megkértem őket, hogy jöjjenek vissza.

– Hajóúton voltunk!

-Tudom.

Lejátszottam a videót.

Anyám hangja betöltötte a szobát.

„Sok pénzt fizettünk ezért az útért. Nem fogjuk elveszíteni csak azért, mert úgy döntött, hogy most rosszabb lesz.”

Aztán Bruno hangja megszólalt:

“Kitarthat keddig.”

Ximena lassan felé fordította a fejét.

– Ezt te mondtad?

Bruno nyelt egyet.

–Ittunk. Vicc volt.

– Egy vicc egy haldokló emberről?

– Ximena, maradj ki ebből.

Hátralépett.

Folytattam.

—A családi számla tranzakcióit is kezeljük.

Letettem néhány bankszámlakivonatot az asztalra.

– Százhatvannyolcezer-hétszáz pesót költöttek, amíg Victor nem volt megfelelő ellátásban.

Anyám visszanyerte arroganciájának egy részét.

– Az a pénz a családé volt.

– Részben a fizetésem volt benne.

– Hát, mindig azt mondtad, hogy a ház miatt van.

– Gyógyszerre és alapvető kiadásokra. Nem a kaszinóba.

Brúnó felemelte a kezét.

– Vissza fogjuk adni neked.

-Mivel?

Nem válaszolt.

Aztán az asztalra tettem az üres bútordarab fényképét.

—Emellett eladták a katonai emléktárgyaikat is.

Anyám felhorkant.

– Régi dolgok voltak azok.

– Nem neki valók voltak.

– Ó, Mariana, elég volt. Mindig mindent eltúlzol, mert azt hiszed, hogy felsőbbrendű vagy, mióta beléptél a haditengerészethez.

Néhány másodpercig néztem rá.

Ez a kifejezés egész életemben működött.

Elena pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomni.

Tudta, hogyan keltsen bennem bűntudatot.

Tudta, hogyan alakítsa át a korlátaimat a szeretet hiányának vélelmezett formájává.

De délután már nem működött.

– Túlzásokról akarsz beszélni?

Másolatot készítettem a gyógyszerről szóló jelentésről.

Most először változott meg az arckifejezése.

–Az üveg, amiben Victor fájdalomcsillapítójának kellett volna lennie, nem tartalmazta a jelzett gyógyszert.

Anyám gyorsan Brunóra pillantott.

Aztán Paolához.

Patrícia közbelépett.

– Ez egy hivatalos nyomozás része, Elena asszony. A férjét körülvevő körülményekkel és a begyűjtött tanúvallomásokkal együtt.

– Nem csináltam semmit.

– Viktor az ellenkezőjét állította.

– Egy haldokló bármit mondhat!

Patricia kinyitotta a mappáját.

– Ezért nem hagyatkozunk kizárólag az ő kijelentésére.

Anyám hallgatott.

Láttam magam előtt, ahogy fejben számolgat.

És akkor pontosan az történt, amit Viktor megjósolt.

– Nos – mondta Elena –, akkor ezt családilag elintézhetjük. Végül is a felesége vagyok. Nekem kell majd elviselnem, amit Victor hátrahagyott, és gondoskodnom kell a vagyonáról.

Bruno arckifejezése azonnal megváltozott.

– Igen. Először is tudnunk kell, hogyan alakultak a dolgok.

Paola bólintott.

Alig telt el néhány perc, mióta felfedezték a halálát, és már az örökségen gondolkodtak.

Patricia a közjegyzőre nézett.

Megnyitott egy dokumentumot.

– Pontosan ezt fogjuk tisztázni.

Anyám leült.

-Előre.

Majdnem nyugodtnak tűnt.

Valószínűleg házra, bankszámlára vagy életbiztosításra számított.

„Víctor Salgado úr egyértelműen meghatározta vagyonával való rendelkezést, amelyről végrendeletben dönthetett” – magyarázta a közjegyző. „Ráadásul évekkel ezelőtt külön vagyonkezelői alapot hozott létre.”

Anyám összevonta a szemöldökét.

– Melyik bizalom?

Senki sem válaszolt.

„Milyen bizalom?” – ismételte meg.

Patricia egy papírlapot csúsztatott felé.

Elena elolvasta az első bekezdést.

Aztán a második.

Az arca elvesztette minden színét.

– Ötvennyolcmillió…

Brúnó közeledett.

-Hogy?

– Ötvennyolcmillió peso – ismételte meg anyám.

A csend teljes volt.

Paola lassan leült.

Bruno lecsapott egy újabb példányra.

-Egyszerűen nem lehet.

Patrícia nyugodtan beszélt.

– Igen, megteheted.

A vagyon Victor házasság előtti befektetéseiből, valamint a jogi pénzügyi struktúrákon keresztül megtartott kereskedelmi ingatlanokból származott.

Anyám egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett lélegezni.

– És mennyi jár nekem?

Patrícia nem válaszolt azonnal.

Ez a szünet lesújtó volt.

— Ön nem a tulajdonosa ezeknek a konkrét vagyontárgyaknak. A házasságukat házassági szerződés alapján kötötték, és a vagyonkezelést külön alapították. Minden olyan jogát, amelyről úgy gondolja, hogy megilleti, a megfelelő jogi csatornákon keresztül kell érvényesítenie.

– De én a felesége vagyok.

– Ez nem jelenti azt, hogy automatikusan ő a tulajdonosa mindennek, amije a férfinak volt, mielőtt feleségül vett.

Elena ököllel az asztalra csapott.

– Az az öregember átvert engem!

Ez a mondat még Paolát is meglepetten látta rajta.

Nem azt mondta, hogy „a férjem”.

Nem azt mondta, hogy „Viktor”.

Azt mondta: „az öreg”.

Patrícia folytatta.

Az alap nagy része veteránok és családtagjaik egészségügyi és lakhatási programjait finanszírozná.

Egy másik rész az én igazgatásom alatt maradna, és az én hasznomra válna, Victor által meghatározott feltételek szerint.

Brúnó kinyitotta a szemét.

– Mariana?

Anyám úgy nézett rám, mintha ellenséget fedezett volna fel.

– Ezt te csináltad.

-Nem.

– Manipuláltad őt, miközben haldoklott!