Nem azért, mert anyám hős volt abban a hangos, robbanásveszélyes módon, ahogyan a hollywoodi filmek ábrázolták őket. Hanem azért, mert az egyetlen igazán számító módon volt hős – azzal, hogy megjelent, amikor hegyeket kellett megmozgatni, és azzal, hogy elég hevesen szeretett engem ahhoz, hogy valóságának félelmetes sötétségét egy óceánnyira tartsa tőlem.
Felhúztam a takarót az államig, és lehunytam a szemem.
De ahogy elkezdtem álomba merülni, a ház csendjét megtörte valami. A hálószobámat a folyosótól elválasztó vékony gipszkartonon keresztül meghallottam a hangját.
Nem az a gyengéd hangnem volt, amivel a tudományos projektemről kérdezett. Mély, rekedt volt, és jeges, professzionális sürgetéssel vibrált.
– Visszaértem – mondta anyám a sötétbe. – Küldd el a koordinátákat. 4:00-ra a kimentési ponton leszek.
