A hatéves kisfiú idegesen dörzsölni kezdte a kezét.
A kanálos kicsi ismét közelebb lépett Clarához.
Thomas hangja élesebbé vált.
„Mindannyian befelé. Most.”
A gyerekek engedelmeskedtek, de előtte még Samuel egyenesen Clarára nézett.
„Mindig be kell mennünk, amikor valaki érdeklődik felőle.”
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Tamás mozdulatlanul állt a poros udvaron.
Clara kezében hirtelen nagyon nehéznek érezte a táskáját.
„Vissza akarok menni a városba.”
„Reggelig nem lesz másik szekér.”
„Akkor kölcsönadj nekem egy lovat.”
„Csak egy hátaslovam van itt, és tegnap az is elütötte a ranchon.”
“Kényelmes.”
Thomas összerezzent, mintha megütötte volna a lány.
„Nem bántottam Ruth Millert.”
„Sosem mondtam, hogy megtetted.”
„Gondolkodtál rajta.”
Clara a távoli út felé nézett. A nap már lenyugodott, narancssárgára és aranyra festette a tájat.
Hat mérföld ismeretlen vidéken. Nincs ló. Nincs biztonságos hely, ahol aludhatnék.
Tamás a ház felé mutatott.
„Kiveheted az emeleti szobát. Az ajtó belülről záródik. Napkeltekor én magam viszlek vissza a városba.”
– És addig?
„Addig senki sem fog zavarni.”
Klára nem bízott benne.
De nem sok választása volt.
Bent a ranch házat por, régi fa és valami túl sokáig főtt tűzhely szaga terítette be. A gyerekek a folyosóról figyelték, ahogy Thomas felvitte a táskáját az emeletre.
A szobája kicsi volt, de tiszta. Egy keskeny ágy állt az ablak alatt, a sarokban pedig egy mosdó.
Thomas a szőnyegtáskát az ajtó mellé helyezte.
– Ez nem Ruth szobája volt – mondta, mielőtt Clara megkérdezhette volna.
Aztán elment.
Klára bezárta az ajtót.
Percekig teljesen mozdulatlanul állt, és hallgatózott.
Léptek hallatszottak lent. Egy szék csikorgott a konyha padlóján. Valaki suttogott valamit, majd hirtelen megállt.
Klára az ablakhoz lépett, és a pajta felé nézett.
Mögötte, szinte teljesen elrejtve a magas gyomok alatt, egy apró faépítmény állt, rozsdás zárral az ajtaján.
Talán egy tárolóhelyiség.
Aztán Clara mozgást vett észre mellette.
Sámuel a gyomokban állt.
Felnézett az ablakra, és az egyik ujját az ajkához emelte.
Aztán a bezárt fészer felé mutatott.
Azon az éjszakán, jóval azután, hogy a ház elcsendesedett, Clara három halk kopogást hallott a hálószobája ajtaján.
Amikor kinyitotta, Samuel állt a folyosón egy kis rézkulccsal a kezében.
– Ezt Ruth Bibliájában találtam – suttogta.
Clara a tenyerében lévő kulcsra meredt.
„Mit nyit ez ki?”
Samuel a lépcső felé nézett, megbizonyosodva róla, hogy az apja nincs ott.
Aztán közelebb hajolt.
„A hely, ahol elrejtette a leveleket.”
„Milyen levelek?”
Elsápadt az arca.
„Azok, amelyeket az eltűnése előtt írt.”
Egy padlódeszka nyikorgott lent.
Samuel Clara kezébe nyomta a kulcsot.
Aztán Thomas hangja felemelkedett a lenti sötétségből.
“Sámuel?”
A fiú futott.
Clara összezárta az ujjait a kulcs körül.
És kintről, a hálószoba ablakán túlról valaki kétségbeesetten dörömbölni kezdett a bezárt fészerajtón.
