– Akkor igaz volt.

-Igen.

– De te sem jöttél vissza értem.

Nem próbáltam megvédeni magam.

-Nem.

Felnéztem.

– Julián elvette tőlem a lehetőséget, hogy megtudjam, apa vagyok. De én voltam az, aki úgy döntöttem, hogy hét évig meg sem kérdezem, hogy vagy. Nem fogom az árulását arra használni, hogy eltussoljam a hibáimat.

Anna még jobban sírt.

Ekkor jött be apám a mobiltelefonjával a kezében.

Úgy nézett ki, mintha 10 évet öregedett volna.

– Épp most találták meg Juliánt.

Felálltam.

-Ahol?

– Zacatecas. Beteg, eladósodott és bujkál.

Aztán megmutatta nekem a képernyőt.

Egy ismeretlen számról küldött üzenet érkezett.

Nekem az volt.

Csak annyit mondott:

„Tudom, hogy megtaláltad Rebeccát. Ha tudni akarod, miért tettem, gyere egyedül.”

És bár minden arra mutatott, hogy már tudom a választ, valami ebben a mondatban megértette velem, hogy a legfájdalmasabb rész még hátravan.

Szembeszállnál egy testvérrel, aki képes ellopni hét évet a lányod életéből? Az igazság a 3. részben folytatódik.

3. RÉSZ
Nem voltam egyedül.

Julian üzenete lehetett volna provokáció, csapda, vagy egyszerűen egy sarokba szorított személy utolsó kétségbeesett kísérlete. Nem állt szándékában úgy viselkedni, mint az a lobbanékony fiatalember, aki évekkel korábban elhagyta a ranchot.

Megosztottam a helyszínt az ügyvédemmel, másolatokat hagytam a bizonyítékokról, és meggyőztem apámat, hogy várjon a közelben, amíg bemegyek.

Juliánt egy Fresnillo külvárosában lévő bérházban találtuk.

Amikor kinyitotta, alig ismertem fel.

Az idősebb bátyám széles termetű, erős férfi volt, büszke arra, hogy mindkét vállán elbírt egy-egy zsák ételt. Az előttem álló sovány volt, sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, és ápolatlan szakálla volt.

– Megérkeztél.

– Te hívtál.

Félreállt.

A szobában doh és állott kávé szaga terjengett.

Nem láttam semmi luxust. Nem láttam pénzt. Nem láttam semmi jutalmat azért, amit tettem.

– Megtaláltam Rebeccát.

Julian humortalan nevetést hallatott.

– Tudtam, hogy egy nap majd beszélni fogok.

Kivettem az üzenetek és a banki kifizetés másolatait egy mappából.

– Nem azért jöttem, hogy bevalljak valamit, amit már be is tudok bizonyítani. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért.

A bátyám kerülte a tekintetemet.

– Mert mindig is te voltál az.

— Mit jelent ez?

– Az okos. Aki sikeres lesz. Akit apa megvédett, még akkor is, amikor elment. Én maradtam a munkában, és továbbra is „a másik fiú” voltam.

– Ez nem magyarázza meg sem Anát, sem a lányomat.

– Igen, ez megmagyarázza.

Hirtelen felállt.

–Amikor elmentél, apa még mindig azt mondogatta, hogy egy nap visszatérsz, és a ranch továbbra is mindkettőnk tulajdonában lesz. Azt akartam, hogy még életében adja nekem az irányítást és némi földet. Évekig ott dolgoztam.

Most minden értelmet nyert.

Nem arról volt szó, hogy Emilia törvényesen elvehette volna az őt megillető örökséget.

Ez egy olyan döntés volt, amit apám még megváltoztathatott.

– És ha visszamennék Anáért…

– Apu soha nem írt volna alá semmit anélkül, hogy megkérdezte volna téged.

Julian most nézett rám először.

–Láttam, hogy Anát sírva bemegy a postára. – kérdeztem. Rebecca azt mondta, hogy ez egy levél neked.

– És úgy döntöttél, hogy megveszed?

– Először csak arra gondoltam, hogy halasztom.

– Ne hazudj már!

Lehajtotta a fejét.

– Rendben. Azt akartam, hogy eltűnjön.

Azt mondta, hogy 85 000 pesót vitt el a ranchról. 60 000-et adott Rebecának, a maradékot pedig arra használta, hogy fedezze a már meglévő szerencsejáték-adósságát.

Aztán hazudott, azt mondva, hogy marhákat vett.

Apám, aki elfoglalt volt Anával a terhessége alatt, és megpróbálta fenntartani a ranch működését, soha nem ellenőrizte ezt a tranzakciót.

– Tudtad, hogy terhes vagyok?

Julián lehunyta a szemét.

-Igen.

Legszívesebben megütöttem volna.

Nem én tettem meg.

– Szóval pontosan tudtad, mit lopsz el tőlem.

– Meggyőződésem volt, hogy nem jössz vissza.

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Igen. Tudtam.

A csend rosszabb volt, mint egy sikoly.

– És akkor?

– Akkor már túl késő volt.

Julián leült.

–Amikor Emilia megszületett, apa gyakorlatilag az első naptól fogva a nagyapja lett. Láttam, ahogy az udvaron rohangál, és azon gondolkodtam, hogy elmondom-e valakinek. Minden alkalommal, amikor megpróbáltam, elképzeltem, mi fog történni.

— Mi történne?

–Apa kirúgna. Ana utálna. Te visszajönnél. Mindenki tudná, mit tettem.

– Szóval azt szeretted volna, ha mi fizetünk.

-Igen.

A szó kicsiny hangon jött ki.

Ez volt minden.

Nem volt nagyobb összeesküvés.

Nem volt titkos örökség.

Csak irigység, félelem, pénz és egy éveken át ismétlődő gyáva döntés.

Akkor jött be az apám.

Julian felemelte a fejét és elsápadt.

-Megmondtam, hogy egyedül gyere.

– Eldöntöttem, hogy milyen kockázatot vagyok hajlandó vállalni.

Don Eusebio állt előtte.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.

Végül apám megkérdezte:

-Igaz?

Julián bólintott.

-Igen.

Az apám nem ütötte meg, és nem is szidta.

Az könnyebb lett volna.

Egyszerűen leült és sírni kezdett.

Még soha nem láttam sírni Don Eusébiot.

– Megvédtem a neved – mondta. – Amikor eltűntél, azt hittem, az adósság tett tönkre. Soha nem gondoltam volna, hogy te tetted tönkre először a testvéredet.

Julian is sírt.

-Tudom.

– Nem. Nem tudod.

Apám felállt.