Nincsenek vásárlók.
Nem voltak alkalmazottak, kivéve Maria Chent, a tizenöt éve dolgozó főnökömet, aki tinédzserkora óta ismerte Melissát.
Reggel nyolckor nyitottam ki a bejárati ajtót.
Melissa kint állt Calvinnel és Dr. Fosterrel.
Ava megfogta a kezét.
Már önmagában ez a látvány is majdnem megbénított.
„Készen állsz?” – kérdeztem.
Melissa a tükörön keresztül nézett.
„Azt hiszem.”
Megszólalt az ajtó feletti csengő, amikor belépett.
Megdermedt.
Tekintete a zöldséges-gyümölcsös részlegről a kézzel írott különleges ajánlatokat tartalmazó táblára, majd végül a pékség pultjára siklott.
„Ismerem ezt a szagot.”
– Kenyér – mondta Ava.
Melissa elmosolyodott.
“Nem.”
Hátra sétált.
“Fahéj.”
Mária befogta a száját.
Dorothy minden decemberben fahéjas csigákat készített a piaci konyhában egy olyan recept alapján, amit nem volt hajlandó leírni, mert ragaszkodott hozzá, hogy a mérőkanál azoknak való, akiknek nincs képzelőerejük.
Melissa elérte a pékség ajtaját.
„Volt ott régen egy piros széklet.”
Bámultam.
Tizenkét évvel korábban kidobtam.
„Ott ültél iskola után.”
„Megcsináltam a házi feladatomat.”
„Úgy tettél, mintha…”
A nő nevetett.
Ava nevetett, mert Melissa nevetett.
És valahogy ez a hétköznapi hang betöltötte a piac minden szegletét.
Két órát töltöttünk ott.
Melissa emlékei voltak darabokra.
A fagyasztó ajtaja, ami sosem záródott be rendesen.
A laza csempe a harmadik kassza közelében.
Maria lopva bekapja a csokoládétejét, amikor azt mondtam, hogy már elég cukrot ivott.
Más dolgok eltűntek.
Nem emlékezett az éves horgásztúránkra.
Nem emlékezett a coloradói családi nyaralásra.
Amikor megemlítettem a régi barátomat a gimnáziumból, üres tekintettel bámult.
Minden hiányzó emlék fájt.
De kezdtem megérteni valamit, amit Dr. Foster megpróbált mondani nekem.
Alig vártam, hogy visszajöjjön az öreglányom.
Melissa azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a túlélő nőt.
Ezek nem feltétlenül voltak ugyanazok.
Mielőtt elindult, Ava a piac mögötti tölgyfa felé rángatta Melissát.
– Ott – mondta. – Nagyapa mesélte, hogy itt szoktál hintázni.
Csak egy darab kötél maradt a régi kerékhintából.
Melissa megérintette a kérget.
„Emlékszem anyára.”
A szívem ugrott egyet.
„Mi van vele?”
Melissa lehunyta a szemét.
„Itt nem.”
“Nem?”
„Egy szobában.”
„Egy kórház?”
„Azt hiszem.”
Rám nézett.
„Zöld sálat viselt.”
Ismertem a sálat.
Dorothy Melissa temetése utáni hónapokban viselte, mert valaki azt mondta neki, hogy a zöld a reményt jelképezi.
Azon a délutánon Calvinnal visszatértünk Dorothy jegyzetfüzetéhez.
Két oldallal a Szent Anna bejegyzés után találtunk egy címet.
CAROL BENNETT.
Kerestem online.
Egy bizonyos Carol Bennett, nyugdíjas regisztrált ápolónő, még mindig harminc mérföldnyire lakott.
Felhívtam.
Egy idős hölgy válaszolt.
Amikor kimondtam Dorothy Grant nevét, elhallgatott.
– Ó – suttogta végül –, évek óta kíváncsi vagyok rá.
Másnap reggel egy kis kávézóban találkoztunk.
Carol Bennett egy vászonmappával a kezében érkezett.
„Főnővér voltam a Szent Anna kórházban” – magyarázta.
Hét évvel korábban egy beteget szállítottak oda River megyéből.
A papírok szerint egy ismeretlen nő volt, aki a harmincas évei elején járt.
Ritkán beszélt.
Egyik délután Carol olvasott egy újságcikket Melissa emlékére szervezett adománygyűjtéséről.
A fénykép felkeltette a figyelmét.
„Azt hittem, hasonlítanak.”
Így hát felhívta a Grant Családi Piachoz tartozó számot.
Dorothy válaszolt.
– A feleségem meglátogatta?
“Kétszer.”
Alig tudtam mozdulni.
„Melissa felismerte őt?”
„Nem egyértelműen.”
Carol a kávéja felé nézett.
„Az első alkalommal a lánya izgatott lett – nem egészen ijedt. Érzelgős lett. Folyton Mrs. Grant sálját bámulta.”
„A zöld.”
“Igen.”
Dorothy majdnem egy órán át ült Melissa mellett.
A piacról beszélt.
Aváról.
Egy Buttons nevű gyerekkori kutyáról.
Melissa egy ponton megszorította a kezét.
„Miért nem mondta el Dorothy?”
„Én kérdeztem meg tőle.”
Carol egyenesen rám nézett.
„Azt mondta, bizonyíték nélkül nem tud reményt adni.”
Ez pont úgy hangzott, mint Dorothy.
A szerelem bátorrá tette.
A szerelem óvatossá is tette.
„Kérte a tesztelést” – folytatta Carol. „De az intézmény nem tudta engedélyezni a megfelelő eljárás nélkül. Megpróbáltunk egyeztetni a megyével.”
„És aztán?”
Carol arckifejezése ellágyult.
„A feleséged meghalt.”
Lenéztem.
Dorothy halála után egy héttel Carol többször is megpróbálta felhívni az otthoni számot.
Senki sem válaszolt.
A legtöbb éjszakát a piacon töltöttem, mert nem bírtam elviselni az üres házunkat.
Végül Melissát ismét áthelyezték.
Az ösvény megszakadt.
Egészen tizennyolc hónappal ezelőttig.
Carol kinyitotta a vászonmappáját.
Belül egy régi, beltérben készült fénykép másolata volt.
Méhfű.
Fiatalabb.
Rövid lett a haja a műtéttől.
Zavaros.
Élő.
És a nyaka körül egy vékony lánc lógott.
Közelebb hajoltam.
Egy apró ezüstkulcs lógott róla.
Azonnal felismertem.
Dorothy is viselt egy ugyanolyanot.
Az anya-lánya közös széfjükhöz.
„Mi ez?” – kérdezte Calvin.
„Egy kulcs.”
„Mihez?”
Olyan gyorsan álltam fel, hogy a székem súrolta a padlót.
„Dorothy és Melissa évekkel ezelőtt együtt béreltek egy dobozt. Titkos archívumnak nevezték.”
„Mi volt odabent?”
„Régi levelek. Ékszerek. Családi dokumentumok.”
Carol felém csúsztatott egy újabb borítékot.
„Van még egy dolog.”
Benne egy üzenet volt, amit Dorothy írt, miután másodszor látogatta meg a Szent Anna-templomot.
Ha be tudom bizonyítani, hogy ez Melissa, legközelebb magammal viszem Danielt. Nem hagyom, hogy kétszer elveszítse.
Dániel.
A nevem.
Ujjbeggyel követtem a betűket.
Dorothy hallgatásában nem volt nagy titok.
Nincs árulás.
Egyszerűen kifutott az idejéből.
Délután bementem a bankba.
