– Azt hiszem – mondta Margaret Haynes –, hívja fel a saját ügyvédjét. És Mrs. Whitmore-nak is hívjon egyet. Az irodám átnézte a támadás éjszakáján készült hangfelvételt, és jövő héten bemutatom az ügyét az esküdtszéknek.

Mrs. Eleanor letépte a napszemüvegét. Vadul csillogott a tekintete.

„A viselkedésem? Nem tettem semmit! Alig értem hozzá!”

– Asszonyom – mondta Margaret –, az utca túloldalán lévő kapucsengő kamerája nem mutatja a konyhát. De a telefonhívás felvételén rajta van, hogy azt mondja, idézem: »Ha elveszíti a babát, az azért van, mert nem tudja, hogyan gondoskodjon magáról.« Ms. Reed vallomása, az orvosi sérüléseivel együtt, arra utal, hogy egy gránit munkalapnak lökték. Majd a nagy esküdtszék dönti el, hogy ez mit jelent.«

Mrs. Eleanor felém fordult, és mióta ismerem, most először láttam az arcán valamit a megvetésen kívül.

Félelmet láttam

– Claire – mondta, és a hangja hirtelen édessé, szinte könyörgővé változott. – Claire, drágám, tudod, hogy sosem akartam…

– Mrs. Whitmore – mondtam –, kérem, hagyja el a szobámat.

És elmentek

Richard ment először, gyorsan sétálva, már elővette a telefonját. A társa utána sietett. Utoljára Mrs. Eleanor, gyöngyei csörgöttek, cipője visszhangzott a folyosón.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, apám letett az egyik kávésbögrét az éjjeliszekrényemre, leszedte a rózsákat a zabkásámról, bedobta őket a szemetesbe, majd nehézkesen leült a székre.

– Jól csináltad, drágám – mondta. – Nagyon jól csináltad.

„Szerettem volna rájuk ordítani.”

– Tudom. De nem mondtad. Kimondtad az igazat, világosan és határozottan. – Mosolygott. – Anyád büszke lett volna rád.

Margaret Haynes megállt az ágyam lábánál.

„Ms. Reed, őszinte leszek önnel. Az ilyen ügyek nehezek. Befolyásos családok piszkosul harcolnak. De harmincegy éve csinálom ezt, és ritkán láttam még áldozatot ennyi bizonyítékkal a kezében belépni.” Megkocogtatta a papírhalmot. „És most, Mr. Whitmore látogatásának köszönhetően, van egy második ügyem is.”

Bólintott apámnak.

„Ezredes.”

„Haynes asszony.”

„Köszönöm, hogy távolságot tart ettől a nyomozástól.”

– Köszönöm, hogy végzed a munkádat – mondta apám.

Miután elment, hosszan néztem rá.

– Tudtad, hogy jön – mondtam. – Tudtad, hogy meg fognak jelenni.

Apám kortyolt a kávéjából. „Volt egy érzésem. Az ilyen családokban nem hiszik, hogy rájuk is vonatkoznak a szabályok. Mindig túlzásba viszik a dolgot.”

„Te állítottad fel őket?”

– Nem, asszonyom – rázta meg határozottan a fejét. – Nem én rendeztem el semmit. Csak megbizonyosodtam róla, hogy amikor megmutatják igazi arcukat, a megfelelő emberek állnak az ajtóban, hogy lássák.

6. RÉSZ

Samuel ötvennégy napot töltött a koraszülött osztályon.

Voltak jó napok és szörnyű napok.

A tizenegyedik napon lekerült a lélegeztetőgépről, és csak egy kis csővel az orra alatt kezdett lélegezni. A nővérek tapsoltak, Gloria pedig úgy megölelt, hogy sajogtak a varrataim.

A tizenkilencedik napon fertőzést kapott. Felment a láza. Apró teste elernyedt és elszürkült, az orvosok pedig gyorsan cselekedtek, antibiotikumokat írtak fel és vizsgálatokat végeztek. Én pedig két éjszakán át ültem az inkubátora mellett alvás nélkül, kezem a hajóablakon keresztül a mellkasán nyugodott, és olyan keményen imádkoztam, mint még soha életemben.

Apám mindkét este mögöttem ült. Nem ment haza. Tizenegy év után először vett ki szabadságot. Hozott nekem olyan szendvicseket, amiket nem ettem meg, és olyan takarókat, amiket nem használtam, a második este pedig hajnali háromkor halkan dúdolni kezdett.

Ez volt az a régi himnusz, amit anyám szokott énekelni, miközben a ruhákat a szárítókötélre terítette a parasztház mögött. „Elszállok.”