Elena bizonytalanságot színlelt.

– Szeretném megbeszélni a férjemmel.

Bernardo félrehívott.

– Adok neked pénzt, te meg elválsz és eltűnsz. Ha okos vagy, tele zsebbel térsz vissza a műhelyedbe.

– Nem pénzért vettem feleségül.

A mosoly eltűnt az arcáról.

– Akkor készülj fel arra, hogy üres kézzel távozol.

Azon az estén Elena döntést hozott.

– Előttem beszélnek, mert azt hiszik, hogy semmit sem látok. Használjuk ki ezt.

Elkezdte megjegyezni a neveket, dokumentumokat fényképezett, amikor egyedül volt, és beszélgetéseket vett fel. Elrejtettem egy kis felvevőt Bernardo irodájában. Egyik este majdnem elkapott: egy függöny mögött kellett maradnom, miközben ő kevesebb mint két méterre volt tőlem telefonálva.

A felvétel lebénított minket.

Beszélt egy hamis végrendeletről, egy megvásárolt orvosi jelentésről és arról, hogy „az egészet balesetnek tüntette fel”.

Napokkal később valaki hozzányúlt a teherautóm fékjéhez. Szerencsém volt, mert szerelő vagyok, és sikerült lelassítanom a sebességváltó segítségével, mielőtt letértem az útról. Amikor átnéztem a járművet, azt tapasztaltam, hogy a fékvezeték elszakadt.

Elena, látva, hogy megütnek, összeesett.

– Menjünk. Hadd tartsanak meg mindent. Nem akarom, hogy meghalj értem.

– Ha futunk, soha nem hagyjuk abba a futást.

Az utolsó darab még aznap este megérkezett. Elena meghallotta, ahogy Bernardo és legidősebb fia családi összejövetelt szerveznek egy Tapalpa közelében lévő tanyán. Megbeszélték az utat, a járművet és a történetet, amit utána elmesélnek.

Sápadtan lépett be a szobánkba, becsukta az ajtót, és rémült tekintettel nézett rám.

– Andrés… már kitűzték az időpontot.

-Szóval így?

Alig jött ki a hangja.

– Halálomra. Holnapután lesz.

És a legrosszabb az egészben az volt, hogy ahhoz, hogy megállítsuk őket, pontosan ott kellett megjelennünk, ahol meg akarták ölni.

3. RÉSZ

Keveset aludtunk aznap éjjel. Nem a haláltól való félelem miatt, hanem mert megértettük, hogy bármilyen hiba véget vethet nekünk, mielőtt bárki is hallaná az igazságot.

Dr. Salvador Ríos volt az egyetlen reményünk. Több mint húsz éve Don Arturo barátja volt, és titokban tartotta Elena látásjavulását. Amikor megmutattuk neki a fényképeket, a felvételeket és a teherautómból származó bizonyítékokat, percekig hallgatott.

– Arturónak igaza volt – mondta végül. – Bernardo nem állt volna meg.

Az orvos ismert egy megbízható szövetségi ügyészt. Személyesen utazott Mexikóvárosba az anyagok másolataival, az orvosnő pedig Bernardo körén kívüli nyomozócsoportot szervezett.

A terv rémisztő volt: úgy megyünk a ranchra, mintha semmit sem tudnánk. Elena továbbra is vakságot színlel, a nyomozók pedig a közelben maradnak, és várják a pillanatot, hogy közbeléphessenek.

Elérkezett a nap.

A ranch egy erdős területen volt a Tapalpa felé vezető út mentén. Luxus terepjárók, Bernardo megbízható alkalmazottai és szinte az egész Velasco család ott volt. Úgy nézett ki, mint egy megemlékező vacsora Don Arturo emlékére. Tequila, grillezett hús, lágy zene szólt, és az elhunytak fényképei borították a teraszt.

Perverznek tartottam.

Egy halott férfi emlékét használták fel lánya meggyilkolásának előkészítéséhez.

Bernardo eltúlzott kedvességgel fogadott minket.

– Unokahúgom! Annyira örülök, hogy eljöttél. És te is, Andrés. Örülök, hogy végre civilizált emberek módjára tudunk beszélgetni.

Elena megfogta a karomat, és úgy tett, mintha a botjával keresné az utat.

– Köszönöm, bácsi.

Bernardo elmosolyodott, amikor meglátta.

Már ismertem ezt a mosolyt. Egy olyan férfi mosolya volt, aki meg volt győződve arról, hogy győzött.

Ebéd közben a fia, Victor viccelődött a műhelyemről, és megkérdezte, hiányzik-e, hogy „zsírral koszoltam be a kezem”. Senki sem tudta, hogy egy mikrofont viselek az ingem alatt, amit a nyomozók adtak nekem. Elenán is volt egy, egy brossba rejtve.

Húsz perc telt el.

Aztán harminc.

Semmi jel nem volt.

Az út felé néztem, abban a reményben, hogy meglátok valakit, de csak fenyőfákat és port láttam.

Bernardo végül összecsapta a kezét.

– Nos, a család. Azért is vagyunk itt, hogy megoldjuk Arturo fennálló problémáit.

Egy ügyvéd elővett egy mappát.

Felismertem a dokumentumot. Ugyanaz a változata volt annak az állítólagos megállapodásnak, amellyel Elenát rá akarták venni az operatív irányítás átengedésére, és a vagyontárgyai feletti nagyon széleskörű hatáskörök felhatalmazására.

– Csak az aláírásodra van szükségünk, unokahúg – mondta Bernardo. – Az apád biztosan védelmet akart volna neked.

Elena kissé oldalra billentette a fejét.

– Mi van, ha nem írom alá?

A csend súlyt váltott.

Bernardo az asztalra könyökölt.

– Ne nehezítsd meg a dolgokat. Vannak emberek, akik gondoskodnak rólad, vannak, akik vezetnek helyetted, vannak, akik ismerik a gyógyszereidet. Egymástól függünk.

Gondosan csomagolt fenyegetés volt.

Összeszorítottam az állam.

– Nem fogja aláírni.

Viktor felkelt.

– Fogd be a szád. Már megkaptad a lehetőséget, hogy elmenj.

Bernardo felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Nem. Hagyjuk. Talán a szerelőnk még mindig nem érti, milyen veszélyes tud lenni egy hegyi út.

Borzongást éreztem.

A mondat megragadt az emlékezetemben.

De a nyomozók még mindig nem léptek be.

Aztán Bernardo egy tollat ​​tolt Elena felé.

-Üzleti.

Nem mozdult.

– A cég, Elena.

-Nem.

Bernardo maszkja teljesen lehullott.

– Apád már nincs itt, hogy megmentsen. Az volt a hibája, hogy azt hitte, megvédhet a síron túlról.

Láttam, hogy Elena keze szorosan a bot köré fonódik.

Ez volt a jelzésünk.

Felállt.