Amikor Luke Hayes aznap este először látta Dr. Olivia Brooksot, úgy döntött, hogy gyűlöli.

A chicagói St. Catherine Orvosi Központ sürgősségi osztálya túl világos, túl hideg és túl hangos volt. A gépek sípoltak a lengőajtók mögött. Az ápolónők gyorsan mozogtak anélkül, hogy sokáig néztek volna senki szemébe. Valahol a folyosó végén egy nő sírt a telefonjába. Luke már több mint egy órája állt az idegsebészeti váróban, a piros KIJÁRAT táblát bámulva, harminc másodpercenként ellenőrizve az órát, és elképzelve apja lehetséges legrosszabb jövőjét.

Robert Hayes teázás közben összeesett a konyhájában. Arca egyik fele lógott, a bögre szilánkokra tört a padlón, és mire a mentősök megérkeztek, alig tudott megszólalni. „Sztrók” – mondták, és ez az egyetlen szó kiszívta Luke mellkasából az összes levegőt. Robert nem csak az apja volt. Ő volt az az ember, aki egyedül nevelte Luke-ot, miután az anyja elment, az az ember, aki télen két műszakban dolgozott, az az ember, aki még mindig minden vasárnap felhívta, hogy megkérdezze, eszik-e eleget Luke.

Amikor Dr. Olivia Brooks végre benyomult az ajtón gyűrött, sötétkék műköntösben, laza kontyba fogott hajjal, kimerültségtől árnyékos szemekkel. Luke félelme azonnal dühbe csapott át.

– Maga az idegsebészeti osztály vezetője? – csattant fel, és a nő felé lépett. – Hol volt eddig?

Többen felnéztek. Olivia megállt, láthatóan megdöbbent, de nem szólt semmit.

– Az apám ott haldoklik! – kiáltotta Luke. – És te most itt vagy? Mit csináltál? Mit csináltál? Kávéztál? Nevettettél valakivel, miközben ő az életéért küzdött?

Egy ápolónő halkan megszólalt: „Uram, kérem…”

– Nem – mordult rá Luke. – Ne mondd, hogy nyugodjak meg. Ő az apám.

Olivia nagyot nyelt. Arca megfeszült, de a hangja halk maradt. – Elnézést a késésért. Hagyd, hogy koncentráljak, hogy segíteni tudjak neki.

Luke keserűen felnevetett. „Segíts neki? Nyugodjatok meg! Akkor is ilyen nyugodt lennél, ha az apád feküdne ott?”

Először villant át valami az arcán. Fájdalom. Éles és azonnali. Remegő kézzel dőlt össze, mielőtt összekulcsolta volna őket. De csak egyszer bólintott, mintha elfogadná a csapást, amiről azt hitte, megérdemli.

Aztán a műtő felé fordult.

Ahogy az ajtók kinyíltak, Luke látta, hogy a lány fél másodpercre megáll, bizonytalanul beszívja a levegőt, majd remegő kézzel besétál, hogy megkezdje a műtétet, amely eldönti, hogy az apja él-e vagy meghal-e.

A következő két órában Luke utat tört magának a fényes kórház padlóján.

A váróterem ablakától az automatákig sétált, és vissza, soha semmit sem vett, soha nem ült egy percnél tovább. Minden szörnyű gondolat elérzékenyült. Mi van, ha az apja túléli, de soha többé nem szólal meg? Mi van, ha felébred, és nem tudja Luke nevét? Mi van, ha Luke utolsó szavai hozzá az a sietős, semmitmondó ígéret voltak a mentőállásban: Jól leszel, apa. Itt vagyok.

A sarokban felállított televízió halk, késő esti híradót játszott. A hó zuhogott a kórház ablakai előtt, szürkésfehér csíkokban borítva be a port Chicago utcáin. Az idő már nem percekben telt, hanem a pánik lüktetéseiben.

Végre, nem sokkal éjfél után, kinyíltak a műtő ajtajai.

Dr. Olivia Brooks lépett ki először, még mindig a műtős sapkáját viselve. Vállai megereszkedtek a fáradtságtól, szeme körül pedig olyan vörösség látszott, amit Luke korábban nem vett észre. Egyenesen ránézett.

– A beavatkozás jól sikerült – mondta. – Az édesapja állapota stabil. A vérzést sikerült elállítani, és az agyára nehezedő nyomás is csökkent. A következő huszonnégy óra fontos, de most túlélte a műtétet.

Luke térdei majdnem felmondták a szolgálatot. Egy szék támlájába kapaszkodott, és kifújta a levegőt, mintha egész éjjel először tenné. – Stabil… az állapota?

– Igen – bólintott Olivia röviden. – Még nincs túl a veszélyen, de ezt az eredményt szerettük volna.

Luke kinyitotta a száját, talán hogy feltegyen még egy kérdést, talán hogy semmi hasznosat ne mondjon. De mielőtt megszólalhatott volna, Olivia már elfordult.

– Várj – mondta, és a megkönnyebbülésen keresztül ismét fellobbant az ingerültség. – Ennyi?

Megállt, bár nem nézett teljesen a férfi szemébe.

„Ha vannak fejlemények, a csapat tájékoztatni fog” – mondta halkan.

Aztán továbbment a folyosón, gyorsan, mintha egy másodpercig sem bírná tovább.

Luke utána bámult, döbbenten a hidegségtől, amit látott benne. Semmi magyarázat. Semmi ágy melletti melegség. Semmi emberi kapcsolat. Igen, megmentette az apját, de úgy távozott, mint aki éppen egy olyan állásból jön ki, amiről nem akar beszélni. A harag, amiről azt hitte, elmúlt, más formában tért vissza, csendesebb és gonoszabb formában.

– Legalább úgy tehetne, mintha törődne vele – motyogta.

Egy közeli ápolónő, egy ötvenes éveiben járó, fáradt szemű nő, akinek a kitűzőjén Monica Reed felirat állt , lassan felé fordult. Arckifejezése nem dühös volt. Rosszabb volt. Sebzett volt.

– Úgy tesz, mintha törődne vele? – ismételte meg Monica.

Luke védekezően nézett rá. „Hálás vagyok, hogy megműtötték. Az vagyok. De ahogy most elsétált…”

Monica szeme azonnal könnybe lábadt. „Dr. Brooksnak ma este nem kellett volna itt lennie.”

Luke összevonta a szemöldökét. – Micsoda?

– A szabadnapja volt – mondta Monica. – A férje két órával azelőtt halt meg az onkológiai osztályon, hogy apád megérkezett.