Ő kezelte a pénzt, mert azt állította, hogy több tapasztalata van. Ezután Juliának engedélyt kellett kérnie az autója megjavítására.

Egy állatklinikán dolgozott, de Esteban ragaszkodott hozzá, hogy az esküvő és a családi alapítvány tevékenységei minden figyelmét lekötik.

– Amikor felmondtam, azt mondta, hogy végre terveket szőhetünk.

Júlia a kezeire nézett.

– A tervek az övéi voltak.

Az álla melletti jel nem árnyék volt. Durván megragadta, amikor a lány kérte az esküvő elhalasztását.

Jelentette a támadást, és védelmi intézkedéseket kért. A későbbi kapcsolatfelvételi kísérletek és a kapott elégtelen válaszok miatt azonban messze kellett menedéket keresnie.

– Vannak nálam dokumentumok.

A hangja megkeményedett.

– Amiben nem bízom, az az, hogy előbb érkeznek meg, mint ő.

Megkérdeztem tőle, hogyan találhatott rá.

Mindkettőjükhöz továbbra is tartozott egy bankszámla. Julia a szökés során fizetett a benzinért, és Esteban láthatta a tranzakciókat.

– Bolond voltam.

– Üzemanyagra volt szükséged.

Felnézett.

— Az nem ugyanaz.

A beleegyezésével felvettük a kapcsolatot Ramiro Salas-szal, egy helyi rendőrrel, aki ismerte anyámat. Tanácsot adott nekünk, hogyan jelentsük a helyzetet az ügyben illetékes hatóságoknak, és hogyan dokumentáljuk az új tényeket.

Julia magáért beszélt. Mellette voltam.

– Azzal, hogy egy kocsmában kérdezősködöm, nem tudom megállítani.

Ramiro egyértelmű volt.

– De szükségem van a dokumentációra és az üzenetekre, hogy koordinálhassam a válaszlépéseket, ha közeledik.

Felvették a kapcsolatot egy olyan tanácsadóval is, aki családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Julia lehetőségeket, számokat és egy tervet kapott, amelyet módosíthatott.

Nem voltak ígéretek a sebezhetetlenségről. Voltak emberek, akik abbahagyták a félelmük túlzásként való kezelését.

Egyik este láttam, hogy egy sötét autó lassan közeledik a ház felé.

Nem tudtam kivenni az egész rendszámtáblát. Feljegyeztem az időt, és jelentettem a történteket. Mielőtt felhívhattam volna, Julia megjelent az ajtóm előtt.

– Ő volt az?

– Nem tudom biztosan megmondani.

Mellettem maradt, és kinézett az ablakon.

Én sem aludtam jól.

Az előző megbízatásom során megpróbáltunk evakuálni egy 23 éves kollégát, aki földcsuszamlásban sérült meg. A légi szállítás az időjárás miatt késett. 11 percig sikerült stabil állapotban tartanom.

Aztán elvesztettük őt.

Innentől kezdve minden döntését úgy vizsgálta felül, mintha még megváltoztathatná.

Egyik délután elmondtam neki, miközben Julia a csuklófájdalmára várt egy időpontra. Megtanultam elrejteni, ahogy az arcomon lévő sebhelyet is.

Meghallgatott anélkül, hogy azt mondta volna, felejtsek el mindent.

– Nem kell ezt egyedül csinálnod.

A keze az enyém mellett pihent.

-Én sem.

Közel éreztük magunkhoz, de ő még mindig félt. Voltak éjszakák, amikor többször is ellenőrizte a zárakat. Más éjszakákon fel-alá járkáltam az udvaron, mert lehetetlennek tűnt az ágyban maradás.

Azzal kezdtük, hogy 2 csészét tettünk az asztalra.

Julia kávét főzött. Én apróságokat javítgattam. Egyikünk sem tudta még, hogyan beszéljen arról, ami kezdett fontossá válni számunkra.

Egyik reggel 4:40-kor cipzár hangját hallottam.

A folyosón találtam rá, vállán a táskájával és egy nekem címzett levéllel.

– Elmegyek.

-Hová mégy?

– Még mindig nem tudom.

Nem blokkoltam az ajtót.

– Miért pont most?

– Eljöttél elbúcsúzni az édesanyádtól.

Elcsuklott a hangja.

–Nem a félelmem monitorozására.

Úgy éreztem, meg kell parancsolnom neki, hogy maradjon. Tudomásul vettem, és vettem egy mély levegőt, mielőtt megszólaltam volna.

– Nem akarom, hogy egyedül menj ki biztonságos hely nélkül.

Júlia fogta a pórázt.

– Ha el akarsz menni, majd kitaláljuk, hogyan tudjuk megvalósítani.

Egy kicsit arrébb költöztem.

– De maradhatsz is, mert úgy döntesz, hogy maradsz.

Sokáig nézett rám.

–Nem tudom, hogyan fogadjak el segítséget anélkül, hogy azt érezném, később pénzt fognak kérni érte.

– Mondhatod nekem, hogy nem.

A székre mutattam.

– Még most is.

Julia letette a táskát. Leült és sírni kezdett.

Két nappal később, este 9:15-kor valaki kopogott az ajtón.

Megdermedt, amikor meghallotta a hangot a verandáról.

– Júlia, tudom, hogy ott vagy.

Esteban volt az.

Csak annyit nyitottam ki, amennyire a küszöbről szólni tudtam.

– Nyugdíjba kell vonulnia.

Drága kabátot viselt, és értelmes arckifejezése volt.

– A menyasszonyomért jöttem.

– Nem akarja látni őt.

Esteban a vállam fölött nézett.

– Ez családi ügy.

Julia megjelent mögöttem a telefonnal.

– A nevem Julia Herrera.

Remegett a keze, de a hangja nem.

– A férfi, akit jelentettem, a ház előtt van.

Esteban arckifejezése megváltozott.

A kezét az ajtóra helyezte, és lökdösni kezdte.

3. rész

Megragadtam az ajtót, mielőtt még kinyithatta volna.

– Állj hátrébb.

Esteban ismét ellökte magát.

– Fogalmad sincs, hogy ki vagyok.

– Julia, lépj el a küszöbtől.

Pár lépést tett anélkül, hogy befejezte volna a hívást. Elmagyarázta, hogy a férfi megpróbál bejutni.

Doña Carmen felkapcsolta a villanyt a verandáján. Esteban ránézett, és egy pillanatra lazított a szorításán. Sikerült becsuknom és bezárnom az ajtót.

Nem azért mentem ki, hogy kergessem.

Kopogást hallottunk a fán, majd a hangját, amiben követelte, hogy Juliával beszéljen. Nyitva tartotta a vonalat, és elmondta, mi történik.

A járőr a közelben volt. Mire megérkeztek, Esteban már lement a lépcsőn, de még mindig bent volt a birtokon.

Megpróbálta elmagyarázni, hogy egy párkapcsolati problémát jött megoldani.