Emlékeim szerint mindig is egyke voltam. Anyám azt mondta, hogy a balesetem előtti hiányzó hónapok jelentéktelenek.
De volt egyszer egy nővérem.
Anna.
Beteg volt, és amikor a hajam elég hosszúra nőtt, levágattam és adományoztam olyan embereknek, akik ugyanebben a betegségben szenvedtek.
Daniel nem tartotta meg a hajamat. Húsz éven át küldte egy olyan szervezetnek, amely parókákat készített betegeknek. Titokban minden egyes paróka elkészítésének költségét is ő fizette.
Mielőtt visszamentem volna a kórházba, meglátogattam Marthát.
Átadott nekem egy utolsó borítékot.
– Daniel mindig azt mondta, hogy egy nap majd ő maga mesél el neked mindent – suttogta. – De minden alkalommal félni kezdett, hogy újra elveszít téged.
Amikor Daniel kinyitotta a szemét, én a kórházi ágya mellett ültem.
A hajamra nézett, és halkan megkérdezte:
„Hosszabbra nőtt?”
Megfogtam a kezét.
„Igen. De legközelebb, amikor levágom, az az én döntésem lesz.”
Könnyek szöktek a szemébe.
Megbocsátottam neki, de azt is elmondtam neki, amit hallania kellett.
Az, hogy jó oka volt, nem adta meg neki a jogot, hogy húsz évig döntsön a testemről. Elmondhatta volna hamarabb is az igazságot, és bízhatott volna bennem, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy szembenézzek vele.
Az évfordulónkon ismét Martha székében ültem.
Ezúttal Dániel nem követelt semmit.
Én voltam az, aki megkérte Marthát, hogy vágja le a hajam.
És amikor felemelte az ollót, végre eszembe jutott a nővérem hangja:
“Ha a hajam nem menthet meg, akkor legalább adja vissza valaki másnak a mosolyát.”
