Anya felnevetett, egy halk hang, amitől betöltötte a melegséget a konyha.
Naomi felvette a kulcsot és megvizsgálta. „Régi széf? Raktárszekrény? Íróasztalfiók?”
– Bármi lehet – mondtam.
„Akkor kezdjük a bankkal.”
Apám harminc évig ugyanazt a környékbeli bankot használta. A fiók egy pékség és egy gyógyszertár között állt, téglafala változatlan maradt, leszámítva az ajtó feletti újabb kamerákat. Emlékszem, gyerekként unatkozva jártam oda, és lóbáltam a lábamat, miközben apám a békéltető komolysággal egyensúlyozta a csekkfüzeteket.
Az igazgatóhelyettes, Mr. Patel, azonnal felismerte anyámat.
– Mrs. Vale – mondta melegen –, már egy ideje nem voltunk itt.
Anya elmosolyodott. „Túl régóta.”
Amikor gondosan elmagyaráztuk, hogy egy apámhoz köthető széfet keresünk, Mr. Patel arckifejezése professzionálissá vált. Személyazonosító okmányokat, halotti anyakönyvi kivonatokat, engedélyezési dokumentumokat kért. Tudtam, hogy az eljárás hidegnek tűnhet, amíg az embernek szüksége van rá. Aztán híd lett belőle.
Húsz perc múlva tért vissza egy mappával.
„Nincs aktív postafiók az elhunyt férje neve alatt” – mondta.
A reményem szertefoszlott.
„Azonban” – folytatta – „volt egy doboz, amelyet hat évvel ezelőtt, röviddel a halála után bezártak.”
Anya összevonta a szemöldökét. „Én nem csuktam be egyetlen dobozt sem.”
Mr. Patel aggodalmas arcot vágott. „A feljegyzések szerint egy jogosult birtokos hozzáfért és lezárta azokat.”
„Ki?” – kérdeztem.
– Habozott. – Ellenőriznem kell, hogy mit adhatok ki.
Előrehajoltam. – Patel úr, én voltam a meghatalmazott?
“Nem.”
„Az anyám volt?”
“Nem.”
Naomi hangja élesebbé vált. – Akkor ki?
Mr. Patel ismét lenézett a dossziéra.
„A felsorolt név Eleanor Whitmore.”
Egy pillanatig senki sem szólt semmit.
Anyám halk hangot adott ki, mintha kiszorították volna a levegőt a mellkasából.
Naomi olyan gyorsan állt fel, hogy a széke súrolta a padlót. – Ez lehetetlen.
Mr. Patel összekulcsolta a kezét. „Csak azt mondhatom el, amit a feljegyzések mutatnak.”
„Eleanor hozzáfért apám széfjéhez?” – kérdeztem.
„Úgy tűnik, hogy körülbelül tíz nappal a láda lezárása előtt vették fel társbérlőként.”
„Ki által?”
„Ez a nyilvántartás további felülvizsgálatot igényelne.”
Éreztem, hogy régi, professzionális énem újra felemelkedik, nyugodt és pontos.
„Kérjük, őrizze meg a dobozzal kapcsolatos összes feljegyzést. Hozzáférési naplókat, aláíráskártyákat, a kamerák visszatartásáról szóló értesítéseket (ha vannak), a lezárási űrlapokat és a levelezést. Az ügyvédem hivatalos kérelmet fog küldeni.”
Mr. Patel komolyan bólintott. „Értettem.”
A bank előtt Naomi fel-alá járkált a járdán.
„Tudtam, hogy az a nő szörnyű” – mondta. „De ez? Hogy került egyáltalán apa bankszámlakivonatainak a közelébe?”
Anya megdöbbentnek tűnt. „Apád soha nem adta volna hozzá.”
– Hacsak nem volt rá oka – mondtam.
Naomi abbahagyta a járkálást. „Mi lehet az oka?”
A tenyeremben lévő rézkulcsra néztem.
„Talán azt akarta, hogy azt higgye, mindent megtalált.”
Ez a lehetőség lecsillapodott bennünk.
Apám óvatos volt. Ha félt volna Anthony családjától, nem rejtett volna el valamit a legnyilvánvalóbb helyen. Talán csapdát készített volna. Egy nyomot, aminek az a célja, hogy felfedje, ki kereste őket.
Naomi rám meredt. – Szerinted apa csapdát állított?
„Azt hiszem, apa jobban megértette az embereket, mint hittem.”
Anyám szorosabban tekerte maga köré a kabátját. „Akkor hová illik a kulcs?”
Az utca túloldalán lévő pékségre néztem, ahová apám minden vasárnap látogatni szokott.
És hirtelen visszatért egy emlék.
Nem drámai. Nem titokzatos. Csak az apám liszttel a ruhája ujján, aki egy meleg papírzacskót nyújt át nekem, és azt mondja: „Vannak helyek, ahol megőrződik, ami számít, mert senki sem gondol arra, hogy oda keressen, ahol az élet hétköznapinak tűnik.”
Lassan a pékség felé fordultam.
Naomi követte a tekintetemet. – Mari?
– Apa ismerte a tulajdonost – mondtam.
Anya szeme elkerekedett. – Bellini úr.
A pékség csengője megszólalt, amikor beléptünk, kenyér, cukor és eszpresszó illatát árasztva. A pult mögött egy hatvanas éveiben járó nő állt, akinek ősz haja gondosan fonva volt az egyik vállára. Felnézett a biscotti rendezgetéséből, és megdermedt, amikor meglátta anyámat.
– Lucia Vale – suttogta.
– Róza – mondta anya.
Azzal a vad gyengédséggel ölelték át egymást a pulton, mint azok a nők, akik egy egész környéknyi születést, temetést és időjárást osztottak meg.
Rosa Bellini végighallgatta a magyarázatot. Apám kulcsának említésére megváltozott az arckifejezése. Megtörölte a kezét a kötényébe, bezárta a bejárati ajtót, és ZÁRVA feliratra állította a táblát, bár két vásárló közeledett felé, és az üvegen keresztül összeráncolta a homlokát.
– Gyere – mondta.
Átvezetett minket a konyhán, elhaladva a kelő tésztával teli tálcák és a hűlő kenyérrel teli állványok mellett, egy hátsó kis irodába. A szobában egy fém íróasztal, egy régi naptár és egy magas, sárgaréz fogantyúkkal ellátott faszekrény állt.
Rosa a szekrényre mutatott.
– Az apád húsz évvel ezelőtt építette azt a polcot a férjemnek – mondta. – Carlo halála után minden hónapban eljött, hogy megjavítson valamit, amire nekem nem volt szükségem.
– Ez pont úgy hangzik, mint ő – suttogta anya.
Rosa megérintette a szekrényt. „Az esküvőd előtt megkérdezte, hogy hagyhat-e itt valamit. Azt mondta, hogy Marissának kell, de csak akkor, ha jön a kulccsal.”
A szívem hevesen vert.
Felemeltem a rézkulcsot.
Róza bólintott.
