Camila arca elvesztette a nyugalmát.

– Semmit sem tudsz a családomról.

– És semmit sem tudtál az enyémről, amikor apám adósságát felhasználva opportunistának nevezett.

Sebastian nyitotta ki az ajtót.

– Menj ki a műhelyemből.

Amikor Camila elment, a bátorság már nem tűnt hősiesnek. A számlák még mindig ott voltak, és most már semmissé tette az egyetlen összeget, amivel kiegyenlíthette volna őket.

Ramiro többször is hívta, de Sebastián nem vette fel.

Három nappal később visszatért a zöld Chevrolet. Ramiro dühösen kiszállt. Camila is vele volt, sofőr és hivatalos öltözék nélkül.

– Figyelmen kívül hagytad a hívásaimat – panaszkodott az öregember.

– A családja már eleget gondot okozott nekem.

Ramiro a lányára mutatott.

-Beszél.

Kamilla vett egy mély lélegzetet.

– Indoklás nélkül nyomoztam utána. Becstelenségnek hittem az adósságait, és a műhely elvesztésétől való félelmét arra használtam fel, hogy megalázzam. Tévedtem. Sajnálom.

Sebastian csendben figyelte a lányt.

– Miért volt annyira meggyőzve arról, hogy kihasználni akarom?

Camila elmesélte, hogy édesanyja öt évvel ezelőtt hunyt el. A gyász ideje alatt Ramiro személyes ügyeit és számos szerződést Mauricio Castañedára, egy vezetőre bízott, akit a család részének tekintett.

Mauricio fantomcégeket hozott létre, felfújt számlákat sikkasztott el, és 58 millió pesót sikkasztott el. Ezután megpróbálta meggyőzni az igazgatótanácsot arról, hogy Ramiro már nem képes kezelni a vagyonát.

„Az apám már nem bízott meg senkiben” – magyarázta Camila. „Úgy döntöttem, hogy az ő kedvéért fogok gyanakodni. Idővel a gyanakvást a védelmére fordítottam.”

– És ez majdnem elidegeníti őt minden becsületes embertől.

-Tudom.

Sebastian elfogadta a bocsánatkérést, de egy feltételt világossá tett:

– Soha többé nem fogod eldönteni, hogy mennyit ér valaki a bankszámlája alapján.

-Soha.

Aztán Ramiro néhány fényképet terített az asztalra. Egy régi, elhagyatott textilgyárat ábrázoltak.

– Ingyenes autósképző központtá szeretném alakítani olyan fiatalok számára, akik nem engedhetik meg maguknak a főiskolát, az egyedülálló anyák és a külföldről lehetőség nélkül visszatért mexikóiak számára.

Szükségem volt valakire, aki megtervezi a műhelyeket, kiválasztja a felszerelést és kiképzi az oktatókat.

– Ha ez egy bonyolult módja annak, hogy kifizessék az útdíjat, akkor nem érdekel – figyelmeztette Sebastian.

Ramiro elővett egy régi jegyzetfüzetet. A borítón Julián Ortega neve állt.

Sok évvel ezelőtt Julián karbantartotta a Red Alcázar első teherautóit. Előkészített egy projektet is, amelynek keretében a környékbeli fiatalokat szerelőnek tanított volna, de a gazdasági válság arra kényszerítette, hogy félretegye.

– Nem ismertem fel a vezetékneved az esőben – vallotta be Ramiro. – Emlékeztem rá, amikor megláttam a táblát. Apád azt mondta, hogy egy műhely csak akkor igazán nagyszerű, ha megtanít másokat dolgozni.

Sebastian könnyes szemmel lapozott. Rajzok tantermekről, szerszámlisták és javaslatok voltak tanoncok felvételére.

Ramiro egy szerződést tett a jegyzetfüzet mellé.

„Nem szánalomból foglak felvenni, vagy azért, mert Julian fia vagy. Megteszem, mert láttam, hogyan dolgozol. Jó vagy, és ehhez a projekthez egy hozzád hasonló emberre van szükség.”

Sebastian beleegyezett, hogy 6 hónapig vezeti a technikai oldalt.

Nem volt könnyű Camilával együtt dolgozni. Ő a tartós szerszámok híve volt, Camila pedig minden fillérre odafigyelt. Emelőkről, elhúzókról és szállítási határidőkről vitatkoztak.

Azonban elkezdték tisztelni egymást.

Camila látta, ahogy egy órát szentel Diegónak, egy 17 éves fiúnak, aki otthagyta a középiskolát. Sebastián látta, ahogy segít Marisolnak, egy egyedülálló anyának, aki autóvillamosság-tervezést szeretett volna tanulni.

Egyik délután megmutatta neki, hogyan kell használni az ütvecsavarozót. Camila rosszul tartotta a szerszámot, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. Sebastián elkapta a derekát.

Szemtől szemben álltak.

„Felzavarok valamit?” – kérdezte Ramiro az ajtóból.

Camila zavartan félreállt.

– Az apád elviselhetetlen.

– Ez az első vélemény, amit vita nélkül osztunk.

Két nappal az utolsó ellenőrzés előtt újabb vihar csapott le Pueblára. Eldugult egy tetőlefolyó, és a víz a frissen befejezett falra ömlött.

Az elektromos panelek szikrázni kezdtek.

Sebastian lekapcsolta az áramot, de a kár már megtörtént. Önkormányzati jóváhagyás nélkül a központ nem nyithatott volna ki, és jelentős adománytól esett volna el.

Egy villanyszerelő átvizsgálta a rendszert.

„Nedvesség van a falak mögött. Ki kell nyitnunk őket, és ellenőriznünk kell minden csatlakozást.”

– Meddig? – kérdezte Kamilla.

— Legalább 3 nap.

Az ellenőr 10 óra múlva érkezik.

3. RÉSZ

„Hívj fel és mondd le az ellenőrzést!” – rendelkezett Camila.

– Ha lemondjuk, a következő szabad időpont 6 hét múlva lesz – válaszolta Sebastián.

– Nem kockáztatnék senkit egy naptárért.

– Senkit sem fogunk kényszeríteni. Elmondjuk nekik az igazat, és hagyjuk, hogy ők döntsenek.

Camila most először nem próbálta meg az összes változót kontrollálni.

— Mire van szükséged?

Sebastian villanyszerelőket, vízvezeték-szerelőket és munkásokat hívott. Luis, az egyik leendő oktató érkezett meg először. Aztán Diego, Marisol és néhány diák jelent meg.

Camila egy 24 órás raktárból szerezte be az anyagokat. Megszervezte a szállítást, élelmiszert vásárolt, és meggyőzte a gyártót, hogy küldjön új kapcsolókat.

Ramiro röviddel éjfél előtt érkezett meg a zöld Chevrolet-tel.

„73 éves vagyok, nem 103” – tiltakozott, amikor megpróbálták hazaküldeni.

Adtak neki egy széket és egy telefont. Kevesebb mint 40 perc alatt megtalálta a hiányzó kapcsolatokat.