Karácsony délutánján a saját szüleim a bejárati tornácon a tizenegy éves lányom szemébe néztek, közölték vele, hogy „nincs elég hely” az ünnepi asztalnál, és rácsapták az ajtót. Mivel a telefonja lemerült, és anyám nem engedte, hogy használja a vezetékes telefonjukat, a kislányomnak húsz percet kellett gyalogolnia hazáig a fagyos hidegben, miközben cipelte az összes ajándékot, amit nekik csomagolt. Amikor hazaértem, és egyedül találtam őt a sötét konyhában, egy odaégett serpenyő mellett, nem vezettem oda, hogy ordítozzak velük. Egyszerűen csak fogadtam egy videóhívást a nagymamámtól – attól a nőtől, aki egyáltalán azt a hatalmas házat a szüleimnek ajándékozta –, és öt órán belül az egész életük elkezdett darabokra hullani.