Mercedes megkérte őket, hogy maradjanak ott az éjszakára. A gyerekek kimerültek voltak, és az utak kezdtek befagyni.

Órákkal később, amikor mindenki aludt, Mercedes megtalálta Elenát a könyvtárban.

– Tulajdonképpen miért jöttél?

– Mert elég idősek ahhoz, hogy megérdemeljék a válaszokat.

Elena elmagyarázta, hogy évek óta leveleket is küldött a farmra.

Mercedes elsápadt.

– Soha nem kaptam egyet sem.

Másnap reggel a nyomozók a régi családi archívumból előkerült dokumentumokkal tértek vissza. Több, Mercedesnek címzett levelet is lefoglaltak.

Köztük volt a szülés után küldött levél, benne a négy inkubátorban lévő baba fényképével. Elena felismerte a borítékot egy kis kék foltról, amit ő maga hagyott rajta, miközben kora reggel írta.

Az egyiken egy kézzel írott meghatalmazás volt.

A cég Rafael de la Vega tábornokhoz tartozott, Mercedes férjéhez és Álvaro apjához, aki 6 évvel korábban halt meg.

Mercedes úgy ült le, mintha levegőhöz sem jutott volna.

– Rafael tudta a létezésükről.

A kutató bólintott.

De aztán egy második dokumentumot is letett az asztalra.

– És ez arra utal, hogy nem ő volt az egyetlen, aki tudta.

3. RÉSZ

A második dokumentum Rafael de la Vega tábornok magánirodájába való belépési napló volt. Dátum: 3 nappal a négyes ikrek születése után. Engedélyezett látogató: Álvaro de la Vega kapitány.

Álvaro még aznap reggel visszatért a birtokra, miután a nyomozók behívták. A házkutatás láttán megpróbált ragaszkodni az egyetlen magyarázathoz, amely még megmenthette volna a benne rejlő kép valamelyest.

„Az apám mindent irányított. Ha elfogta a leveleket, én sem tudtam, mi történik.”

Mercedes felnézett.

– Apád megtaníthatott volna arra, hogy titkold el az igazságot. De te úgy döntöttél, hogy e szerint a lecke szerint élsz.

Álvaro ragaszkodott ahhoz, hogy a felvétel nem bizonyítja, amit látott. A nyomozás folytatódott.

Elena nem akarta, hogy gyermekei karácsonya végtelen megpróbáltatássá váljon. Délután elment velük. Mielőtt beszállt a helikopterbe, Lucía megölelte Mercedest.

– Visszamehetünk?

A nő leguggolt, hogy egy szinten legyen vele.

– Remélem is, drágám. De ezúttal minden látogatást ki akarok érdemelni.

Hugo viszont odament Álvaróhoz.

– Meg kellett volna kérdezned anyát, hogy igazat mond-e.

Álvaro lehajtotta a fejét.

-Igen.

– És nem szabad valakit túlzónak nevezni csak azért, mert fél.

Csak ezek a kegyetlenség nélkül kimondott szavak tudták teljesen elnémítani.

A következő hetekben a nyomozás haladt előre. Álvaro aláírásai szabálytalan meghatalmazásokon, valamint válólevelén is megjelentek, amelyben azt állította, hogy nincsenek gyermekei az Elena által küldött dokumentáció ellenére. Január végén ideiglenesen elmozdították a parancsnoki posztról.

A De la Vega vezetéknév most először nem volt elég a védelméhez.

Mercedes elkezdett minden vasárnap hívogatni.

Nem kérte a gyerekeket, hogy nagymamának szólítsák. Nem tartott nagy beszédeket. Mateo vizsgáiról kérdezősködött, regényeket küldött Sofíának, rajzeszközöket Lucíának, és kis könyveket a repülésről Hugónak. Emlékezett arra, amit mondtak neki.

Elena hamarosan megértette, hogy Mercedes nem egy hét alatt próbálja behozni a nyolc évet; megtanult jelen lenni anélkül, hogy bármit is kérne cserébe.

Álvaróval más volt a helyzet.

Elena beleegyezett, hogy a gyerekekkel való bármilyen kapcsolatfelvételt szakmai útmutatással kell végezni. Először is teljesítenie kell pénzügyi kötelezettségeit, együtt kell működnie a nyomozással, és őszinte leveleket kell írnia.

Az elsők katasztrofálisak voltak.

„Nehézek voltak a körülmények.”

„Voltak olyanok, akik információkat titkoltak el előlem.”

„Anyáddal voltak problémáink.”

A gyermekpszichológus egyértelmű volt: ez nem bocsánatkérés volt, hanem a felelősség áthárítása.

Hónapokkal később újabb levél érkezett.

„A karrieremet választottam helyetted. Úgy döntöttem, hogy nem hallgatok rád. Nincs kötelességed megbocsátani vagy szeretni. Ha valaha is meg akarsz ismerni, bújás nélkül válaszolok a kérdéseidre.”

Ez volt az első, amit Elena teljes egészében elolvasásra engedett nekik.

A gyerekek beleegyeztek egy felügyelt találkozóba.

Álvaro egyenruha, sofőr és drága ajándékok nélkül érkezett. Szürke pulóvert viselt, és most először úgy nézett ki, mint egy normális ember.

Hugo közvetlen volt.

– Szeretted anyát?

Álvaro válasza némi időt vett igénybe.

– Igen. De nagyon rosszul bántam valakivel, akit állítólag szerettem.

Zsófia megkérdezte:

– Még mindig önző vagy?

– Néha. Próbálok kevésbé lenni.

Mateo tudni akarta, hogy tényleg terápiára jár-e. Álvaro előhúzta a foglalkozásokról szóló mentségeket tartalmazó jegyzeteket.

A fiú komolyan méregette őket.

– Ez jobb, mintha bizonyítás nélkül mondanád.

Lucia átnyújtott neki egy szárnyas ló rajzát.

Álvaro elmosolyodott.

—Gyönyörű.

– Igen, de nem ez a kedvencem.

Mély lélegzetet vett.

-Értem.

Elena ekkor meglátott valamit, ami sem megbocsátás, sem megbékélés, de még csak szeretet sem volt. Egyszerűen csak egy lehetséges kezdet.

Röviddel ezután, egy madridi jótékonysági gálán Elena találkozott Sergio Vidallal, egy gyermektraumatológussal. A férfi nem próbálta meg lenyűgözni Elenát. A gyerekeit sem úgy kezelte, mint egy tesztet, amin át kell mennie, hogy közelebb kerülhessen hozzá.

Amikor végre megvacsorázott öt gyerekkel, a gyerekek kérdőre vonták.

Mateo tudni akarta, hol tanult.

Sofia megkérdezte tőle, hogy melyik könyvet fogja élete végéig újraolvasni.

Lucia tudni akarta, hogy egy sebész meg tud-e javítani egy törött csuklót.

Hugo a fontos kérdést a végére halasztotta.

– El fogsz tűnni?

Sergio letette a villáját a tányérra.

– Nem fogom kérni, hogy bízz egy ígéretben. Tehetek valami egyszerűbbet is: ott leszek, amikor ígérem. Aztán te döntöd el, hogy ez mit jelent.