Kegyetlen nagynénje eladta egy titokzatos hercegnek, akinek váratlan kedvessége mindenkit megdöbbentett.
Mexikóvárosban, egy esős reggelen 1814-ben, egy fiatal nő életét 50 000 ezüst pesóra becsülték.
Senki sem használta az „eladás” szót. Eusebio Salvatierra ügyvéd „mindkét család védelmét szolgáló házassági szerződésnek” nevezte. Amikor azonban Elena Villaseñor látta, hogy Beatriz nagynénje remegő kézzel teszi el a banki dokumentumot, megértette, hogy csak áruvá tették őt.
Elena 20 évesen megtanulta felismerni a kegyetlenséget, még akkor is, ha azt selyemmel borították be.
Apja öt évvel korábbi halála óta nagynénje házában élt fizetés nélküli szolgálóként. Unokatestvéreit tanította olvasni, ruhákat javított, vigyázott a konyhára, és minden lejárt számláért magára vállalta a felelősséget.
Azon a reggelen a nedvesség szaga töltötte be a nappalit.
– Olvasd el újra a záradékot – utasította Doña Beatriz.
Salvatierra úr megigazította a szemüvegét.
– Cserébe az elhunyt Don Tomás Villaseñor 42 000 pesónak megfelelő adósságai kiegyenlítéséért és további 8 000 peso átadásáért Doña Beatriz Villaseñornak Elena kisasszony a Los Encinos haciendába utazik, hogy feleségül vegye Don Arturo Montenegrot, Robledal márkiját.
Doña Beatriz diadalmasan felsóhajtott.
– Márkinő leszel. Meg kellene csókolnod a kezem.
–Árver engem, néni.
„Hálátlan asszony! E megállapodás nélkül az utcára kerülnénk. Különben is, a márkinak diszkrét feleségre van szüksége, jó családból, és nincsenek közeli rokonai, akik beleavatkozhatnának. Maga minden követelményének megfelel.”
Egy másik követelménynek is eleget tett: senkinek sem fog hiányozni.
Elena ismerte Arturo Montenegroról szóló pletykákat. Mielőtt a Los Encinos egy részét elpusztító tűzvész elpusztította, tiszteletreméltó ember volt, briliáns üzleti zseni, és közel állt az alkirályi udvarhoz. A tragédia után eltűnt a közéletből.
Azt mondták, hogy a tűz eltorzította az arcát. Egyesek azt állították, hogy megőrült. Mások azt állították, hogy dührohamában gyújtotta a tüzet, és most azért vesz magának feleséget, mert egyetlen nő sem néz rá.
„Szükséged van az aláírásomra?” – kérdezte Elena.
Az ügyvéd habozott.
– A nagynénje a törvényes gyámja, de a márki kérte, hogy tájékoztassanak minden körülményről.
Elena felvette a tollat.
Nem azért írta alá, mert beleegyezett. Azért írta alá, mert most először tűnt az ismeretlen ajtó kevésbé félelmetesnek, mint a ház, ahol már tudta, hogy soha nem lesz szabad.
– Mikor indulok el?
– A hintó vár.
Felment a szobájába, becsomagolt három ruhát, egy kis verseskötetet, ami az apjáé volt, és egy fából készült zenélődobozt. Nem búcsúzott el a nagynénjétől.
Három napig tartott az út Puebla hegyeihez. A várost, hintóival és hírnökeivel együtt, maguk mögött hagyták. A mezők egyre elhagyatottabbak lettek, a levegő pedig egyre hidegebb.
Ahogy a harmadik napon leszállt az este, Elena meglátta a Los Encinos-i ranchot.
Nem egy komor rom volt, mint ahogy elképzeltem. Egy hatalmas, világos színű kőből épült épület volt, elegáns boltívekkel, belső udvarokkal és egy vaskereszttel koronázott kápolnával. Azonban egyetlen ablak sem volt kivilágítva.
A ház mintha lélegzet-visszafojtva várta volna a folytatást.
Doña Jacinta, a házvezetőnő, egy magas, szürke ruhás nő, akinek egy kulcscsomó lógott a derekán, a lépcsőn várta.
– Üdvözöljük Los Encinosban, Miss Villaseñor.
Az Elenának előkészített szobában faragott bútorok, bársonyfüggönyök és egy selyemruha volt az ágyon. Mellette egy gyémánt nyaklánc feküdt.
– A márki 8 órára várja – közölte Jacinta.
Mielőtt elment, halkan hozzátette:
– Ne nézd túl sokat a bal kezed.
Elena nem viselt selymet vagy gyémántokat. Legszebb kék ruhájában jelent meg, amelynek a kézelőjét gondosan megfoltozták.
Az étkező olyan nagy volt, hogy az asztalnál 30 vendég is elfért volna. A túlsó végében, a kandalló mellett egy feketébe öltözött férfi várakozott.
Arturo Montenegro nem tűnt szörnyetegnek.
Úgy nézett ki, mint egy lassan összetört ember.
Sötét haja volt néhány ezüstös csíkkal, széles válla és erőteljes vonásai voltak. Egy heg húzódott az állkapcsa bal oldalán, amely eltűnt az inggallérja alatt. Nehezen járt, egy ébenfa botra támaszkodva.
– Villaseñor kisasszony – üdvözölte mély hangon.
Amikor felemelte a poharat, Elena meglátta a bal kezét. A bőre megkeményedett az égési sérülésektől, és két ujja begörbült maradt. Bár emlékezett Jacinta figyelmeztetésére, nem tudta leplezni egy rövid reakciót.
Arturo keserűen elmosolyodott.
– Megnézheted. Biztosíthatlak, hogy nem fog kővé válni.
– Bocsáss meg. Nem akartam udvariatlan lenni.
–Mindenki figyel. Vannak, akik úgy tesznek, mintha nem néznék, és ez még kimerítőbb.
Szeme végigpásztázta Elena foltozott ruháját.
– Nem az vagy, akire számítottam.
– Gondolom, 50 000 pesóért selymet és mosolyokat várt.
A csend veszélyessé vált.
Elena azt hitte, súlyos hibát követett el. Arturo azonban egy durva, szinte már elfeledett nevetést hallatott.
– Egy életre elegem volt a műmosolyból.
A szolgák túl híg húslevest tettek Elena elé. A lány vacogott a hidegtől, bár próbálta leplezni.
Arturo észrevette.
Látható fájdalmai közepette felkelt, odament egy kisasztalhoz, és elvett egy forró pörkölttel teli terént.
– Hagyjatok minket békén! – parancsolta a szolgáknak.
Aztán odavitte az ételt Elenának.
– Egyél. Napok óta fél, fázik, és teljesen kimerült attól, hogy úgy tesz, mintha semmi sem hatna rá.
Elena zavartan nézett rá.
– Nem várod el, hogy eljátsszam a hálás feleség szerepét?
