Kerek öt nappal azután, hogy túléltem egy gyötrelmes császármetszést, a férjem tizenkét gyűrött dollárt nyomott a remegő markomba, és közölte: menjek haza a városi busszal az újszülött fiunkkal. A kifogása? Szüksége volt az én páncélozott luxusterepjárómra, hogy a követelőző, felvágós anyját egy flancos ebédre vigye. Amit Dominic sosem sejtett, hogy az az „unalmas, nyugdíjas köztisztviselő”, akit apámként folyton lenézett, valójában az amerikai hadsereg négycsillagos tábornoka. És onnan, a buszülésről indított egyetlen telefonhívással arra készültem, hogy porig romboljam az egész világát.

Leo felnevetett, és apró, dundi kezével megfogta a hajam egy tincsét. Mosolyogva hajoltam hozzá, és belélegeztem a babaillatát. – Menjünk, Audrey – szólalt meg apa, anélkül, hogy hátranézett volna. – Kezd hűvösödni a szél. Felálltam, megigazítottam Leo kabátját, és apám mellé léptem. – Jól vagy? – kérdezte, ahogy elindultunk az ösvényen a Fifth Avenue felé. Visszanéztem a parkra, majd előre, a magasodó felhőkarcolók, a zajgó, élő város felé. A saját városom felé, amit visszakaptam. A saját életem felé. Belenéztem apám szemébe, és életemben először, minden kétség nélkül, igazat mondtam. – Igen. Tökéletesen jól vagyok.