„Akkor miért készített elő egy kitoloncolási végzést, mielőtt ezeket a gyerekeket regisztrálták volna a megyében?”
Bell kinyitotta a száját, de nem jött ki hangon.
A bíró Clarához fordult.
„Anyád adott neked valamit ezen a levélen kívül?”
Clara habozott, majd kivette Laya törött fababáját a csomagból.
„Ezt apánk készítette. Anya azt mondta, hogy soha ne veszítsük el.”
Bell előrelendült.
Dalton seriff megragadta a karját.
Clara megcsavarta a baba megmaradt falábát. Egy rekesz nyílt ki a testében.
Előhúzott egy keskeny, kék cérnával átkötött papírtekercset.
A bíró kigöngyölte.
Voltak ott birtoklevelek, adóbevallások és aláírt nyilatkozatok olyan családoktól, akik elvesztették a gazdaságaikat. Az egyik oldal alján Horace Bell aláírása is ott volt apja aláírása mellett.
Bell belesüppedt a székébe.
Whitmore bíró elrendelte a bíróság ajtajának bezárását. Ezután küldött egy helyettest, hogy kutassa át Eleanor kunyhóját.
Napnyugtára a rendőrtiszt egy fémdobozzal tért vissza, amelyet a padlódeszkák alatt találtak. Belül további okiratok, levelek és egy ezüst medál volt.
Átadta nekem a medált.
Belül két fiatal lány kifakult képe volt.
Az egyik Eleonóra volt.
A másik Margit volt.
A hátulján ez a felirat állt: „Nővérek, még akkor is, ha a világ elválaszt minket.”
Klára engem figyelt.
„Tényleg a nagynénénk volt?”
– Igen – suttogtam. – És ő is szeretett volna téged.
Mióta megérkeztem a tanyámra, Clara most először hagyta abba a bátorságpróbát. Arcát a mellkasomhoz temette és sírt.
Laya átkarolta a derekamat.
Whitmore bíró még aznap este aláírta a sürgősségi gyámsági végzést. Clarát és Layát a védelmem alá helyezte a végleges tárgyalásig.
Ezután elrendelte Horace Bell letartóztatását csalás, megfélemlítés, megyei iratok meghamisítása és a gyermekek jogellenes elvitelének kísérlete miatt.
Miközben a seriff elvezette, Bell Clarára meredt.
„Némán kellett volna maradnod, mint az anyádnak.”
Klára felemelte az állát.
„Az anyám sosem volt hallgatag. Oda tette az igazságot, ahol senki sem találta meg.”
Három héttel később zsúfolásig megtelt a tárgyalóterem. Családok érkeztek, régi nyugtákat, leveleket és a Bells család által ellopott földekről szóló történeteket hozva.
A bizonyítékok hat farmot adtak vissza jogos tulajdonosaiknak.
Horace Bellt és megmaradt társait elítélték.
Amikor Whitmore bíró megkérdezte, hogy továbbra is a lányok állandó gyámja kívánok-e lenni, Clarára és Layára néztem.
Tiszta ruhákat viseltek, de Laya még mindig cipelte a törött babát.
– Igen – mondtam.
A bíró elmosolyodott.
– És mit szóltok ehhez a lányok?
Laya válaszolt először.
„Már vele élünk.”
Klára a kezem után nyúlt.
„Anyánk azt mondta, hogy keressünk valaki kedveset” – mondta. „Azt hiszem, pontosan tudta, hová küld minket.”
A bíró aláírta a záródokumentumokat.
Azon az estén családdal tértünk vissza a tanyára.
Clara anyja levelét Margaret fényképe mellé helyezte. Laya a fababát Thomas lova mellé tette.
Aztán rám nézett.
„A házak is elhagyatottakká válnak?”
Körülnéztem a konyhában, amit meleg lámpafény és két gyerek lélegzésének hangja töltött be.
„Csak amíg a megfelelő emberek haza nem jönnek” – mondtam.
