Gyakran gondolok erre a körforgásra. Arra, ahogy az életek egymásba fonódnak. Mi itt a menhelyen azt az illúziót ringatjuk magunkban, hogy mi vagyunk a megmentők. Kötényt veszünk fel, lapátoljuk a sarat, etetjük az éhezőket, ápoljuk a betegeket, és a végén büszkén írjuk rá a papírra: “Örökbe adva”. De a valóság sokkal bonyolultabb és sokkal gyönyörűbb ennél. Az állatok, akiket megmentünk, valójában mentőcsónakok. Beúsznak a mi viharos, törött, magányos vagy kiégett életeinkbe, és csendben, minden feltétel nélkül, kihúznak minket a mélyből.
Bruno már évek óta pihen a rózsabokor alatt. Felette tavasszal piros szirmok hullnak a földre, ősszel pedig arany falevelek takarják be a sírját. Eleanor házában pedig soha többé nem honolt üres csend. Barnaby után jött egy sánta spániel, majd egy asztmás bulldog. Eleanor élete végéig menedéket nyújtott azoknak, akiket a világ elfelejtett.
Amikor néha nehéz napom van, és úgy érzem, összeroppanok a világ kegyetlenségének súlya alatt, kimegyek a hátsó udvarra. Megállok annál az omladozó, üres kennelnél, ahol egykor egy ötvenkilós, szomorú óriás ült, kék csonttal a szájában. És emlékszem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor egy apró asszony cipőjére ülve egy egész univerzumot változtatott meg. A szeretet nem mindig harsány. Néha nem egy hatalmas ugrás vagy hangos ugatás. Néha a szeretet csak annyi, hogy valaki, a maga teljes, nehéz valójában, ráül a lábadra, lehunyja a szemét, és azt mondja: “Itt vagyok. És te is itt vagy. Többé egyikünk sincs egyedül.” És ebben az egyetlen pillanatban, minden fájdalom, minden várakozás, minden falnak döntött fejjel töltött óra – értelmet nyer.
