A szárazság azonban még nem ért véget.

Három hétig bírták ezt a gyenge áramlatot. Mariana és Julián együtt dolgoztak, de valami megváltozott. Mindketten emlékeztek a Ramiro előtt elhangzott szavakra.

Egyik este Mariana letette nagyapja levelét az asztalra.

– Azt mondtad, hajlandó vagy megvédeni egy családot, amelynek nem kell hozzád tartoznia.

– Ez volt az igazság.

– Mi van, ha ez a család azt akarja, hogy hozzájuk tartozzak?

Julian lesütötte a tekintetét.

-Nem lehet.

-Mert?

– Mert az emberek azt fogják mondani, hogy arra vártam, hogy egy özvegy örököljön földet, hogy feleségül lehessek hozzá.

– Azt követelted, hogy a tulajdoni lap a gyermekeim és az én nevemen maradjon. Még ha összeházasodnánk is, egyetlen hektár földet sem nyernék.

– Ez nem fogja megállítani a pletykákat.

– Nem azt kérdeztem, mit fognak mondani az emberek. Azt kérdeztem, hogy mit akarsz.

Julián hallgatott.

– Félek – vallotta be végül. – Annyi időt töltöttem mások dolgaival, hogy el sem tudom hinni, hogy valaki engem választhat.

Marianna megfogta a kezét.

–Azt hittem, hogy egy farmot örököltem, és érkeztem. Később rájöttem, hogy egy lehetőséget is örököltem. Lehetőséget arra, hogy olyan életet építsek valakivel, amit egyikünk sem tudna egyedül fenntartani.

Mateo mezítláb jelent meg az ajtóban.

– Julian elmegy?

– Nem – válaszolta Marianna.

A fiú a férfira nézett.

– Akkor ő lehet az apám.

Julian letérdelt elé.

– Az apád mindig is a portrén szereplő férfi lesz.

– Tudom. De a szívemben kettőnek is van helye.

Julian átölelte a gyermeket, és nyíltan sírt.

Októberben megérkezett az eső.

Először szétszórt porcseppek hullottak. Aztán megnyílt az ég, és az egész völgy nedves föld szagát árasztotta. Mariana, a gyerekek és Julián kimentek az udvarra. Emilia pörögni kezdett a zuhogó esőben, Mateo ugrált a pocsolyákban, a szarvasmarhák pedig a víz felé emelték a fejüket.

A remény újra zölddé változott.

Ramiro Castañedát illegális vízeltérítés, fenyegetés és emberrablási kísérlet miatt ítélték el. Több család visszaszerezte a vízhasználati jogait, amelyeket megtévesztéssel elvett tőlük.

Mariana és Julián decemberben házasodtak össze a völgyben lévő kis kápolna előtt. Az okirat Mariana, Emilia és Mateo nevére maradt, ahogyan Julián kérte.

Az évek során a ranch virágzott. Soha nem vált nagy birtokká, de soha többé nem volt hiány élelmiszerből. Emilia megtanulta kezelni a pénzügyeket. Mateo teljesen visszanyerte a hangját, és órákat tudott mesélni Juliánnak.

A ház főfalára Don Teodoro levele mellé akasztották a régi vízügyi koncessziót.

Egyik délután Mariana Juliánt találta, amint vödröket cipelt a gyümölcsös felé.

– Már van egy öntözőárkunk – emlékeztette a lányt. – Nem kell kézzel cipelned a vizet.

– Ezek a növények újonnan ültetettek.

– Tudod, hogy ezért szerettem bele?

– A vödrök cipeléséhez?

– Amiért úgy gondoskodtál valamiről, ami nem a tiéd volt, mintha már eleve szeretted volna.

Julian kilépett a vízből és megölelte.

– Végül is az enyém lett.

Marianna elmosolyodott.

—A tanya.

Julian figyelte, ahogy Emilia és Mateo a fák között futkosnak, majd a házra pillantott, ahol minden este egy család várta.

– Nem a tanyáról beszéltem.

Az aszály szinte mindent elvett tőlük, de azt is feltárta, amit pénzen nem lehet megvenni: egy nő bátorságát, aki nem adta fel, egy férfi őszinteségét, aki félt attól, hogy többet kap, mint amennyit megérdemelt, és két sebzett gyermek képességét, hogy újra bízzanak egymásban.

Mariana La Esperanzába érkezett, csak egy túlélési helyet keresve.

Egy idegent talált aludni a pajtában.

És az az ember, aki jutalom nélkül életben tartott egy idegen földet, végül mindenkit megtanított arra, hogy az igazi otthon nem azé, aki a tulajdonjogot birtokolja.

Azoké, akik megmaradnak, amikor minden elveszettnek tűnik.