A férjem elég sokáig élt ahhoz, hogy virágot készítsen nekem.

Aztán megkért egy másik férfit, hogy törölje ki azokat a heteket az életemből.

„Beszélt rólam?”

Adrian szomorúan elmosolyodott.

“Állandóan.”

„Mit mondott?”

„Ez a történet tovább tart.”

Elkezdtünk sétálni a veteránok központja felé.

Félúton megálltam.

„Egy kérdés.”

Adrian megfordult.

„Meggondolta magát valaha James?”

Tudta, mire gondolok.

A vége felé James valami mást mondott Adriannak.

„Azt mondta: »Mondd meg neki, hogy itt voltam.«”

Adrian hangja elcsuklott.

„Később azt mondta nekem: »Mondd el neki az egészet.«”

Mereven bámultam rá.

„Akkor miért nem tetted?”

Elfordította a tekintetét.

„Először azt hittem, betartom az ígéretemet. Aztán hazajöttem és megláttalak. Megköszönted, hogy ott lehettem vele.”

Emlékeztem arra a napra.

„Megöleltem.”

“Igen.”

Nyelt egyet.

„Utána az igazat elmondani annyit jelentett, mint beismerni, hogy hazudtam. Eltelt egy év. Aztán öt. És minden év egyre jobban szégyelltem magam.”

Megráztam a fejem.

„Ötvenhat évig nem védtél meg.”

“Nem.”

„Védted magad.”

Adrian lehajtotta a fejét.

Aztán mondott nekem még valamit.

„Tudom, hol van eltemetve James.”

Lefagytam.

„Mióta tudod?”

„Évek.”

Megadta nekem a temető nevét.

„Elviszlek oda.”

– Nem – mondtam. – Most döntök.

Odaadtam neki a sárga ruhát.

“Hajtás.”

Útközben Adrian végre elmondta, miért pont ezt az évfordulót választotta.

Nemrég tudta meg, hogy rákos.

„Minden évben azt mondtam magamnak, hogy elmondom neked a következő évforduló előtt” – mondta. „A múlt héten rájöttem, hogy nem vagyok biztos benne, hány évfordulóm van még hátra, ami mögé elbújhatok.”

Egy pillanatra alábbhagyott a dühöm.

De nem tűnt el.

James sírjánál mind az ötvenhat rózsát a neve alá helyeztem.

Aztán visszaküldtem Adriant a kocsihoz.

Ötvenhat év óta először senki sem állt közém és a férjem közé.

A görbe papírvirágot tartottam.

– Te idióta! – suttogtam.

Egy nevetés szökött ki a könnyeim közül.

„Én jöttem volna.”

Tudtam, hogy nem érhettem volna oda időben Jameshez.

De nem erre gondoltam.

– Rémült lettem volna – suttogtam, és megérintettem a nevét.

– De én akkor is jöttem volna.

A gyönyörű rózsákat otthagytam a sírján.

James csúnyáját megtartottam.

Azon az estén a papírrózsát a hatalmas üres vázába helyeztem az esküvői fényképünk mellé.

Egyetlen görbe kis virág a vázában tucatnyi virágnak szánták.

Megérintettem a meghajlott szirmát.

„Késésben voltál.”

Aztán elmosolyodtam.

„De végül ideért.”